Szombat reggel már igazi napsütésre ébredtünk, a motorok retkességén és a frissen táskába hajtogatott esőruhán kívül semmi nyomot nem hagyott rajtunk az előző másfél nap monszunja, (éjjelre nagyon okosan összehajtva felejtettem a szobában az esőcuccot, megdicsértem magam reggel!) az útviszonyok is egészen korrektek voltak, csak itt-ott találkoztunk nedves aszfalttal, vagy felhordással.  A 111-es úton indultunk el, nyugati irányba. Sajnos nem volt rajtam a kamera, ezt utólag már eléggé bántam. Egy itt-ott nem a legfrankóbb minőségű, de iszonyat élvezetes szakaszt sikerült gurulnunk, az út tulajdonképpen egy meredek hegyfalba vájt, az ön -és motorröptetést megakadályozni kívánó szalagkorláttal lehegesztett etap volt. A Nap gyönyörűen sütött, de az az igazság, hogy miközben első kávézós megállónk felé közeledtünk, bizony az ujjaim már erősen fáztak és a sisakba befelé áramló levegő is pont annyira volt hűvös, hogy feltűnjön, de nem volt kellemetlen. Az ember a forgalomra, az előtte, utána jövő társaira koncentrál ilyenkor minden idegszálával, mégis jut idő és figyelem a környezetnek is. Lélegzetelállító képek tárultak elénk egy-egy szakaszon az egész túra során, ma már gyönyörű fotókat és HD videó felvételeket lehet készíteni szerencsére, mégsem tudják ezek sem teljesen visszaadni azt a látványt, amit többek közt Monte Paterno hegyei nyújtottak. Egy tó mellett parkoltuk le a járgányokat, megittunk egy kávét, közben összefutottunk a másik csapattal. A másik csapat ebben az esetben azt jelenti, hogy a motorozzvelünk.hu két külön túrát hirdetett meg "2in1" név alatt. Az egyik csapat közel hasonló, de összességében más útvonalon haladt, nézelődős tempóban, nem mindenáron a kanyarokat vadászva, míg mi, a "haladós" csapat egy lehetőséget sem hagytunk ki, hogy körbeérjen a vigyor a fejünkön, hiszen a lehető legtöbb hágót, hegyi, kanyargós szakaszt mind beleterveztük az útvonalba. Sok esetben találkoztunk a túra alkalmával. Volt, hogy egy helyen tankoltunk, volt, hogy tervezetten futottunk össze, volt hogy csak integettünk egymásnak menet közben. 

Szombat lévén a forgalom elég erősnek volt mondható. Szépen sütött a nap, esőnek semmi jele nem mutatkozott az égen, sokan tévedtek a hegyek közé biciklivel, autóval, családdal, kutyával. A tó körül is nyüzsgött minden és mindenki, az összes kávézó és étterem pörgött. Miután megittuk a kávét és fújtunk egyet, Pergi elgurult a hágó alján kezdődő út kereszteződéséig, csekkolni a szakaszt, hogy ne kelljen lutrira odamennünk. Ugyanis mikor elhaladtunk a bejáratnál még 20-30 perccel azelőtt, egy rendőr állta mindenkinek útját aki fel kívánt menni és közölte, hogy több autót, motort nem engedhet fel addig amíg a megfelelő mennyiségű ember le nem jön a csúcsról. Pergi visszaért, a homlokáig felérő vigyor a felnyitható sisakja alatt jelezte, hogy GO. Odagurultunk a bódé elé, Pepe mint vezetőnk megvette a jegyeinket. Egészen hosszú percekig kerestem a logikát abban, hogy kifizetsz tizenpár jegyet egyben, de nem adják oda, hanem egyesével kell a sorompó előtt gombot nyomni, a cetlit tetszőleges helyre betuszkolni és elindulni. Mikor odagurultam a sorompóhoz, még láttam azt a pár embert aki előttem már bent várakozott. Aztán rácsaptam a nagy piros gombra, de nem jött ki a jegy.. közben persze már eléggé mehetnékem volt de az most mellékes.  Rávágtam mégegyet. Se jegy, se sorompó, sesemmi. Hát mondom ez sokkot kapott, de én akkor is átmegyek itt ha utána új sorompót kell üzembe helyezni. Na, nagynehezen kiköpött egy fehér cetlit egy vonalkóddal. Betuszkoltam jobb híján a bőrkabátom alá a nyakamnál, csak mennyünkmá. Végre benn vagyok. Felnéztem és látom, hogy nem látom.. a többieket.. Dehát az előbb még ott álltak a padka mellett.. valszeg amíg én a falra szerelt R2D2-val vitatkoztam jegy-ügyben, a többiek megbeszélték, hogy fent újra egyesülünk. Végül jól gondoltam, tényleg ez történt, hiszen eltévedni nem lehet és az út szélén a forgalmat sem akartuk akadályozni túlzottan. De az első pár kanyart úgy tettem meg, hogy figyeltem a parkolókat, hátha megpillantom a banda első felét valahol.. aztán mivel a mögöttem jövő csapattársat is hezitálni láttam, ahogy belenéztem a tükörbe, úgy döntöttem irány a csúcs, majd onnan jobban látunk. Az út felfelé : jó minőségű, iszonyatosan élvezetes, hajtűs, tériszonyosoknak nem ajánlott. Tour dö szerpentin bicóverseny indulói szép számmal izzadtak az út szélén, remélem legalább a huzatunk szárított a gyöngyöző homlokukon egy kicsit. Egy-két turista autósba is belefutottunk felfelé, legalábbis a tükröt nem nagyon használták, viszont volt olyan sofőr, aki ahogy megjelentem mögötte, átkapcsolt a családi egyterűvel Gigi Galli fokozatba és nekiállt levagdosni a kanyarokat, csak hogy ne legyen olyan egyszerű megelőznöm. Azért sikerült megoldani és a kezdeti tanácstalanság/visszapillantó-vizslatás/többiek keresése után a hátralévő kanyarokat megpróbáltam kiélvezni. Nagyon tetszett, ha egyáltalán nem lett volna forgalom, még intenzívebb lett volna a vigyorgás, de így sem panaszkodtam. Fent a kilátás ismét gyönyörű volt, csak álltunk a szalagkorlátnak támaszkodva és némán nézegettük a csipkés hegycsúcsokat. Úton lefelé azon röhögtem, hogy szegény biciklisek vajon egy 1-10es skálán mennyire utálnak minket, amiért ők vért izzadva küzdenek felfelé, mi meg a sisakból kilátszó vigyori szemekkel randalírozunk oda-vissza mellettük. Még triatlonos korszakomból emlékszem, milyen arckifejezéssel tudtunk a mellettünk vígan elhaladókra pillantani, amíg mi épp nem tudtuk, hogy melyik testnyílásunkon próbáljunk oxigénhez jutni. 

A hegyről leérve a Giau-hágó felé indultunk. A forgalom elég húzós volt, lakóautók, buszok és sok motoros is kevergett a környéken, szinte minden kávézó, étterem dugig volt. A felfelé vezető utat hol sűrű erdő, hol sziklák szegélyezték. Fenn aztán mintha falunapba csöppentünk volna, teli volt minden megálló bicósokkal, motorokkal és autókkal. Itt ismét egyesült a két csapatunk egy pihenő erejéig, hosszú elidőzést nem terveztünk, fotóztunk, beszélgettünk kicsit és felragasztottuk a motorozzvelünk.hu matricáját a már egyébként is teli lévő táblára. Azaz én ragasztottam fel, mert a legmagasabb emberünk sem volt elég magas hozzá. Na igen, én meg pláne nem, de az igencsak magas Lazapeti nyakába ülve már ketten elegek voltunk. Igaz azóta szegény többszöri porckorong sérvtől szenved és furcsán rogyasztott a járása.



Már épp indultunk vissza a motorjainkhoz, amikor egy ordenáré csattanásra lettünk figyelmesek. Először mindenki sokkot kapva a saját motorjára pillantott : "ugyenemazenyémvolt" tekintettel, aztán megláttuk az áldozatot : egy vadonat új Africa Twin hemperget az út szélén mint a büdösbogár, mellette pedig egy idős bácsi, cangás szerkóban, kéztördelve toporgott. A motor gazdája is odaért... mit mondjak, nem volt őszinte a mosolya. Mint utóbb kiderült: Az Africa Twin az út jobb szélén állt letámasztva, amikor is jött a kb. 70 éves bácsika, akinek a stoplis bringás cipője nem oldott a kötésből, holott a nullához közelítő sebessége már erősen indokolta volna a lábletételt. Bácsi reflexből kapaszkodik a legközelebbi tárgyba..motor átbillen...., majd csattan a murván a jobb oldalán... au. Fékkar kuka, jobb oldali idomok közül pár karcos, pár repedt... csóri bácsika szégyellte magát rendesen, meg is sajnáltam, de aztán az is eszembe jutott, hogy ha valaki Zét borította volna meg, valószínűleg miután kihordtam volna lábon egy infarktust, én magam kezdtem volna ráhajtogatni a bringát Mr.Amstrongra... Azonnal ott termett sok motoros és mire igazából másodjára odanéztünk, a gép már újra a talpán állt. Zsolti (a másik csapatunk társ-túravezetője) még percekig ott maradt segíteni a fékkart valahogy a helyére fixálni. Mi nekiálltunk öltözködni és elindultunk lefelé, immáron a szállás irányába. Bár tűző napsütés nem mindig kísért minket, ennek ellenére -a reggeli 10 fokból - nagyon jó motoros idő alakult. Még 2-3 izgalmas hágó állt előttünk, közülük az egyik egy - az emelkedéssel egyenesen arányosan, szépen lassan pár méter szélességűre fogyó, kígyózó hegyi út, olyan szűk visszafordítókkal, hogy ha gyalog kellett volna felfutnom rajta, akkor is rendesen ívre kellett volna helyezkednem hogy ne sodródjak ki. Ehhez képest mindenki, még én Zével is, szinte játszi könnyedséggel abszolváltuk a hajtűket. Szerencsére nem jött szembe senki, egyedül egy futót (micsoda sportos banda!) előztünk meg, akinek a hegytetőn a társa tőlünk érdeklődött, hogy esetleg láttuk-e a haverját felfelé. Az út egyébként komoly bringaversenyek helyszíne.

A másik emlékezetes szakasz a Cima di Sappada-tól egészen Plöckenpass utánig tartó út volt... hibátlan minőség, haladós kanyarok és éles visszafordítók váltogatták egymást, rengeteg alagúttal. Közülük sok éppen a hajtűk felett emelkedtek. Alapvetően egy nem kivilágított alagútba motorral behaladni is odafigyelős, ha ez még egy hajtűkanyarral van megspékelve, az pláne. Ha nem jó helyre nézel, vagy nagyobb tempóval érkezel, szinte garantált, hogy leveszed arccal a szemben lévő kőfalat, de legalábbis felnyalod az oldalát az tuti. Körülbelül olyan arcot vághat ilyenkor az ember, mint amikor éjjel felkelsz pisilni de lusta vagy felkapcsolni a villanyt és valamiért azt gondolod, hogy ha hunyorogva nézel mereven a semmibe, akkor majd nem mész neki a könyvespolcnak (pedig de).. Nem voltunk már messze a szállásunktól, Mauthen-től. Megálltunk még tankolni, ahol ismét jóízűeket röhögtünk. Azt (is) imádom ebben a társaságban, hogy hiába a fáradtság, vagy akár az eső, egyszerűen mindig találunk indokot a jókedvre és a nevetésre. A hotelbe Pepe hirtelen jött ötletének köszönhetően nem az eredetileg tervezett, hanem egy kisebb kerülőúton értünk, ami zseniális zárása volt a napnak, egy fenyőerdővel szegélyezett útvonalon húztuk a gázt és gyönyörködtünk a naplementében, aminek fényei a hatalmas fák között (gombaházakbanlakunk-bocs) átszűrődtek és narancssárgára festették az utat, a növényeket, az egész környezetet. Ezen az estén sem volt nehéz álomba zuhanni. 

Eljött a hazaindulás napja. Reggel szokás szerint elhangzott az aznapi terv, ami a 111-es úttal kezdődött. Nem is értem milyen indíttatásból gondoltam, hogy a tegnapi útvonalon fogunk kezdeni, hiszen az nem hazafelé vezet. Azért nem panaszkodhattunk, bőven jutott kanyarokból a 4. napon is. Villach-nál megálltunk tankolni és eszembe jutott a tegnapi Villacher Strasse szakasza.. Ékes példája volt ez az egész túra annak, hogy még ha a komplett első másfél nap szakadó esőben is zajlik, ne menjen el a kedvünk az egésztől és ne karjuk a csurig ázott kesztyűt a földhöz csapva, basszamázva hazafelé indulni. Eseménytelenül telt az út hazafelé, mire Szentgotthárdra értünk, a fáradtságunk túlmutatott az átlagosnál.

A társaság, a túra útvonala ismét csillagos ötöst kapott tőlem, az időjárás az első 48 óráért bosszúból kap egy kettest, amit aztán a másnapi felelésnél javított ötösre ;) 

Szóval, mikor indulhatunk újra?

Az útvonalunk :