Úgy terveztem, hogy ez a blog leginkàbb túrák leírásait, beszámolóit fogja tartalmazni, ám időről időre felmerülnek bennem a motorozással kapcsolatos gondolatok is, amik nem szorosan a túrázáshoz, inkább a hétköznapi közlekedéshez kapcsolódnak.  Két dolgot leszögeznék. Az egyik, hogy ezt a pár sort NEM a közelmúlt sajálatos motoros baleseteinek kapcsán írom, hiszen számomra régóta vágólapon van egy ilyen gondolatsor megírása és bár valahol mégiscsak kapcsolódó a témakör, ennek a bejegyzésnek a megszületését nem az elmúlt pár nap eseményei váltották ki. 
A lábjegyzet másik fele : Nem okoskodásnak szánom, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam a frankót. Arra ott vannak a vezetéstechnikai oktatók, a valóban sokat látott, tapasztalt és nagy tudású motorosok.
Inkább csak egyfajta gondolatébresztő..

Manapság igencsak divatos dolog szidni az ország közlekedési morálját, illetve ahol szóba kerül, legtöbbször emelkedett hangnemben, idegesen nyilvánulnak meg az emberek. Tőlünk nyugatabbra fekvő országokban ebben is egy picit előrébb járnak nálunk (kivéve mondjuk az olaszokat vagy a spanyolokat.., igaz mit várjunk attól aki cicát eszik vagy két pofára vedeli a cukrozott bólét) de mi, magyar motorosok hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ennek a morálnak magunk is a részei vagyunk a közlekedési szokásainkkal együtt. 

Én úgy érzem, hogy:

1. az utak még igencsak retkesek 
2. a tartós jó idő egyelőre még odèbb van
3. az aszfalt jó, ha 4-5 fokos. (na ott milyen tapadás van vajon?)
- Ettől még semmi baj nincs azzal, ha valaki ezek ellenére is bedörrenti a vasat és gurul párat. De sajnos nagyon nem a jó irányt vélem felfedezni a motorosok közt. Egyre többen vagyunk, mindenki jogsizni akar, mindenki motort vesz - ez sem lenne probléma, sőt. De ott a nagy számok törvénye: a duzzadó létszámmal arányosan az idiótán közlekedők száma is nő. Egyre többen veszik a motort pöcshosszabbítónak/cicinagyîtónak vagy mittudomén lányoknál mi a megfelelője ennek. Lényeg a feltűnès, a durván hangos kipufogó, a gázcibálás, a “körbe-körbe” nèzelődés, hogy vajon mennyien látjàk, mekkora jaszkari vagyok és az autók közötti eszetlen, kiszámíthatatlan cikázás. 

A közlekedési morál meg a bányász béka segge alatt van. Példa: 82-es út, két hete vasárnap, az első hosszú napsütéses nap. Zöld Ninja. Rajta emberünk rendes bőrruhában (legalàbb felöltözött), làtványosan és indokolatlan mértèkben szétterpesztett térdekkel, üvöltő kipufogóval, EGY FEKETE RONGGYAL letakart, felhajtott rendszámtàblàval (Petivel megbeszéltük az autóban, hogy instant 3 kiló büntetést simán kiszabnánk az eltakart vagy felhajtott rendszámért, lelkifurdalás nélkül), 3 falu közt oda-vissza....oda-vissza. Mindezt teljesen eszetlen módon, üveghangon, akkor is előzve, ha jönnek szembe.. Az autós majd úgyis lehúzódik. Akkor is előzve, ha kanyar jön èpp... az autós majd úgyis lehúzódik...
Ültünk a kocsiban és lebiggyedt szájjal konstatáltuk : még egy idióta. Fasza.

Következő példa : M3 bevezető, tömött sorok, araszolás befelé (kocsival). Mögülünk érkezik 4 motor, (Hayabusa,Gixer csapat) - és nem kamuzok, fékezés nélkül bevették a kocsisorokat, négyen négy irányból. Az egyik a bal szélen, a másik a bal szélső sáv jobb oldalán, a harmadik a középső sáv jobb oldalán, a negyedik a leállósávban. Hát fiúk. BRÁVÓ! De tényleg! Nyilvánvalóan nehéz lett volna megfelelő sebességgel, kulturált módon előre menni az autók közt, az kevésbé lett volna olyan igazi faszagyerekes, ha nem forog mindenkinek az autóban nyaka mint a bagolynak, hogy megpróbálja felfogni, mennyi motor érkezik épp és milyen irányból.

Nagyon-nagyon bízom benne, hogy előbb utóbb leesik minden motorosnak, hogy az autós szívességet tesz nekünk azzal, hogy:
- a dugóban lehúzódik
- eltávolodik a saját felezőjétől, ha látja, hogy előzünk
- hogy megvár minket a saját előzésével
- hogy figyel ránk
NEM, ez nem kötelessége egy közlekedőnek sem. Ezt jó fejségből csinálják. Ha éppen valamilyen oknál fogva nem tudod megköszönni akár egy biccentéssel sem (bár kétlem), legalább ne legyen már elvárás és ne legyen háborgás, gázcibálgatás, az ilyenkor habzó szájjal pattogókon meg egyenesen röhögök, akik azonnal tükröket akarnak rugdalni. 

Meg kellene érteni, hogy a kereszteződésben sem akkor van elsőbbséged, ha ott a keresztutcában a macisajt, hanem ha megadják. Szarul hangzik? Naná, hiszen egy tökéletes világban mindenki elsőbbséget ad az arra jogosultnak, mindenki megáll és körbenéz a stop táblánál, mindenki megvárja a zöld jelzést a lámpánál. De ez esetleg papíron van így. És ne azért közlekedjél normálisan motorral, hogy az autós - a gyalogos - a biciklis kedvére tegyél, hanem azért, hogy megvédd a saját segged és ne az út közepén kelljen hemperegni a szikrázva feléd csúszó motorod mellett és hogy a kulturáltan, intelligensen motorozó társaidnak ne kelljen szégyellnie magát -miattad-, hogy ő is motoros..

Ha utolérjük egymást a kocsisorok között, NEM gurulunk az előttünk lévő nyakára. Hirtelen ki kell kerüljön az ember valamit, vagy fékeznie kell - és máris megvan a firka. Megéri?
Bevágni a másik elé, eszetlenül cikázni, egykerekezni a buszsávban, NEM MENŐ. 
A buszsáv két további extrája az ide bármikor kiforduló taxik és egyéb állatfajták mellett az olyan nyomvájúk amiken gyalog is pofára esel - még akkor is ha épp odafigyelsz, illetve az akkora olajfoltok, hogy azon csodálkozom, Amerika még nem jött ide demokráciát teremteni. 
Városban, nagy forgalomban, az esetek nagy százalékában nagyon rövid idő alatt kell döntéseket hoznunk a nyeregben ülve. Előfordul, hogy utólag ugyan azt a manővert már nem, vagy nem úgy vinnénk véghez, mint ahogy éppen sikerült.
De azt gondolom, nagyon nem éri meg az idióta viselkedéssel 1. saját magad veszélyeztetni 2. okot adni arra, hogy szidjanak minket. 

Az autósokkal kapcsolatban is van magánvéleményem, összességében azt gondolom, hogy javult a viszony az elmúlt évek során a kocsival közlekedők és a motorosok között, kifejezetten sokszor húzódnak félre a reggeli dugóban, engednek el menet közben. Ezúton is köszönjük nektek! Emellett sajnos el tud szakadni a cérnám a tükörbe nem nézős, elsőbbséget nem megadós, telefont nyomkodós sofőrök miatt. Szinte minden második ember a városban úgy vezet, hogy azt a nyomorult telefont el nem engedné, mert a kocsiban kell fészbukozni, instagramozni, csetelni, ugye? Biztosan halaszthatatlan dolgok ezek.

Motorosként -mivel a forgalomban résztvevők többségénél dinamikusabban tudunk közlekedni, dupla akkora koncentrációval kell a forgalom részeivé válnunk. Más fejével is kell gondolkoznunk. Egy csokor ilyen okosságot fel lehetne sorolni, a lényeg mégis az : egy már önmagában is rizikós hobbit,életstílust űzve miért ne akarnánk növelni a túlélés esélyét, a súlyos sérülés elkerülését - ha megtehetjük? El kell menni vezetéstechnikai tréningre. (megsüvegelendő minden egyes motoros, aki nem sajnálja a pénzét és idejét egy, de leginkább minél több továbbképzésre), ahol majd rájössz, /saját tapasztalat/, hogy az, hogy eddig mindig eljutottál A-ból B-be, NEM jelenti azt, hogy tudsz is motorozni, illetve hogy megtettél minden tőled telhetőt azért, hogy elkerülj egy veszélyes szituációt. Kedvesem örökbecsű mondata : "Soha ne hidd el, hogy tudsz motorozni"
Menj el a Hungaroringre, a Kakucsra, veresd neki, tapasztald meg a motorod határait, a saját korlátaidat. NE a közút legyen, ahol 100%-ot akarsz motorozni. 

Vigyázzatok magatokra és az utakon közlekedő társaitokra.

Mindenkinek tiszta szívből kívánok balesetmentes, élvezkedésben kimaxolt motoros szezont!

Egy gyönyörű, közvetlenül a parton lévő hotelben pihentünk le. Fárasztó volt a nap, agyban is, fizikailag is. Lassan már nem merem leírni, hogy természetesen a motorok leállítása, helyre rakása után megint az első dolgunk az volt, hogy körbe vittük a pálinkás flaskát, mint a véres kardot, (na most tényleg, tegye fel a kezét akinek kezd megjönni a kedve a túrázáshoz velünk) mert a kedves olvasó azt fogja gondolni, hogy igazából ez egy motorozásnak álcázott halál a májra túra, pedig nem is. Ilyenkor egyszerűen csak borzasztóan jól esik egy órán át beszélgetni, egyet-egyet koccintani, megosztani az aznapi friss élményeket. Jókat röhögtünk, ahogy szoktunk, (csak magyarosan : harsányan és hosszan) aztán elfoglaltuk a szobáinkat, lent pedig lefosztottuk az isteni finom svédasztalos vacsoraasztalt. Kiültünk a tengertől 10 méterre lévő teraszra és sztorizgattunk még egy ideig, ám a hideg nem engedte, hogy sokat időzzünk. Szokatlanul hűvös volt.



Másnap reggel az M2.4-es úton délre, Albánia felé folytattuk utunkat. Mielőtt azonban elértük volna a határt, letértünk az útról és felgurultunk egy gyönyörű szakaszon, hogy rálássunk a Skadari tóra. Egy balos visszafordító kanyar külső ívén a kavicságyon lepakoltuk a motorokat és tartottunk egy 10 perces szünetet. Fotóztunk, bámészkodtunk és kiragasztottunk egy motorozzvelünkös matricát. Orbitális szél fújt, mindenki úgy nézett ki a képeken, mintha belenyúlt volna a 230-ba. Jókat röhögtünk magunkon.. meg egymáson is.


Tovább gurultunk a határ felé. Egészen megörültünk, hiszen nem volt ANNYIRA vészes a sor, úgy 15 autó lehetett a csapat eleje előtt. Ekkor azonban némi nyüzsgés támadt a határőrök között. Abból, ahogy ide-oda mászkáltak és felváltva vakargatták a fejüket, nem azt szűrtem le, hogy minden fasza. Rövid időn belül kiderült, hogy az elektronikus rendszer összeszarta magát, így előkapták az A3-as méretű, 25 centi vastag zsebkönyvüket a pult alól és mindenkit egyesével kezdtek regisztrálni. Olyan 1 - 1.5 óránál többet nem álltunk a tűző napon. (jómagam fekete borszerkóban, amiből a kabátot és az alatta lévő gerincprotektort vettem csak le, mert a körülöttünk lévő kocsiból Mohammadék így is igencsak érdeklődően villogtatták foghézagaikat) Ettől függetlenül azért elütöttük az időt. Ahogy mindig, a határ után bevártuk egymást. Pár kilométert guruljatok tovább és ott gyűjtsétek be a többieket, ha arra jártok, mert közvetlenül a határon, a másodpercek alatt zsebbe mászó bérkoldus gyerekek miatt nem jó ötlet várakozni. Ezek után olyan szakasz következett, ami felélesztette bennem a két nappal azelőtti sóderban hempergős történetet, csak ezúttal a röhögésbe könnyeztem bele. Teljesen keresztülvágtunk Shkoder-en, hiszen mielőtt az SH20-ra ráhajtottunk volna, megnéztük a Mesi-hidat, ami a város túloldalán van és megéri azt a minimális kerülőt. A röhögés abból adódott, hogy az aznap éppen vicces kedvében lévő Garmin navigáció eggyel korábban hozott le minket a főútról, mint kellett volna és újra egy aszfalthiányos szakaszon találtuk magunkat, sűrű gödrökkel és sűrű fejvakarásokkal, ám a murván edzett (#főlegén) társaság meg sem rendült a köves, poros út láttán. Egyedül a temető bejáratánál bizonytalanodott el a csapat, mivel a navi határozottan ezen keresztül vitt volna.. elsőre furcsán hatott, de mint kiderült valóban az volt a helyes, még szembe forgalom is akadt. Akinek bakancslistás lett volna a temetőben motorozás, az ki is pipálhatta. A város.. hát most mit mondjak? Nem változott azóta, amióta sok éve utoljára ott jártam. Koszos és zsúfolt. A közlekedéskultúrájuk meglehetősen egyedi, de fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs. A körforgalom nagyjából csak dísznek van, egy kis visszafordulás vagy szembe haladás a szélén simán belefér, az Interphone itt is elég hasznosnak bizonyult, simán tudtuk egymást figyelmeztetni, hogy a közénk csapódott taxis merre fog lekanyarodni, vagy kit fog felborítani, ha nem engedjük el inkább. Keveregtek az utakon, mint fing a gatyában, mindegy, hogy kocsival, biciklivel, kismotorral, vagy bevásárlószatyorral. Valahogy úgy nézhettem ki a sisak alatt, mint a kaméleon, amikor a jobb szemével a faágat, a bal szemével meg az alatta lévő víztükröt figyeli és közben nyalogatja a szája szélét. Az utcákon haladva jobbra-balra nézelődve bepillantást nyerhettünk különböző garázsokba, boltokba. Már amelyik tárolóhelységnek nyitva volt az ajtaja, az atombombától a cipőfűzőig minden folyt ki belőle, mint a gyerekkori gardróbomból, mikor 3 perc alatt „rendet raktam”. Épp kezdtem megszokni, hogy aki jobbra indexel az valószínűleg balra fog kanyarodni, mikor megérkeztünk a kb. 100-110 méter hosszú, török időkből fennmaradt Mesi hídhoz, ami a Kír folyón ível át, a szépséghiba annyi volt, hogy kukk száraz volt a folyómeder.


A Jelenlegi kiszáradás állítólag átmeneti, bízzunk benne, hogy lesz alatta még újra kéklő víz. A híd maga csodás látvány és bár kifejezetten öreg darab, gyönyörű állapotban van. Forgalom már nincs rajta, autók és más járművek elől le van zárva, igaz a keskeny mivolta és ritka, fűcsomós, macskaköves burkolata sem tenné lehetővé az aktív használatát, a mellette épült (inkább tákolt – bocsánat) híd vette át a feladatát. Fotózkodtunk és indultunk tovább. Irány az SH20!

  Próbálok úgy fogalmazni, hogy korrektül meghagyjam a lehetőséget mindenkinek saját véleményalkotásra ezzel az új és motorosok körében felkapott útszakasszal kapcsolatban és rögtön az elején hozzá is kell tennem, hogy két okból sem élveztem túlzottan ezt az egyébként általam toporogva várt szerpentint. Egyrészt a Zére aktuálisan választott gumikkal úgy érzem, enyhén szólva is mellé nyúltam. (Pilot Road 4) Egészen konkrétan alig várom, hogy elhajítsam őket a francba. Számomra megbízhatatlan, kiszámíthatatlan abroncsok az eddigi tapasztalat alapján (kb.13.000 km), az első pillanattól fogva. Nagyjából úgy tudom leírni a legtömörebben, hogy egy kalap szar. Egészen jó ütemben kopnak és vízen sem éreztem, hogy baj lenne velük, de pont az ideális körülmények közt szinte minden túrán belém állította az ideget egy-egy lehetetlen helyen való megcsúszással, hol az eleje ment ki a motornak hol az eleje-hátulja egyszerre és az eddig használt Dunloppal ellentétben, amiknél pontosan éreztem, hogy hol a gumi tűréshatára, itt minden előjel és figyelmeztetés nélkül úszik meg a motor egy-egy döntésnél. Elhiszem, hogy egy más karakterisztikájú motornál beválhat, de számomra egy nulla. Másrészt elkezdtem érezni, hogy az első féknyereg környékén lassan kijár egy pucolás, így dupla érv szólt amellett, hogy ne akarjak veretni. Kicsit sajnáltam az első szakaszon, mert valóban jó minőségű burkolat és napsütés várt minket, de kibírtam, hogy ne akarjak karcolni. 6-7 km után megálltunk a csúcsról lefelé ereszkedve, ahonnan beláttuk a képeslap-kategóriájú, motorosparadicsomnak kinéző völgyet. Vitathatatlanul szép volt és az idővel is mázlink volt –ismét. Lefelé azonban a fent említett két érv mellé becsatlakozott a harmadik: Nem tudom, a hiányosan karban tartott albán gépjárművek, a Boszniából átmentett helyi smoke&charm kettes golfok flottája, vagy a hasonlóan törődést nélkülöző munkagépek (esetleg ezek kombinációja) voltak-e a ludasak, de innentől a sávunk közepe szinte megszakítás nélkül fel volt öntözve hol frissebb, hol az aszfalton már szétkent olajjal. Úgyhogy a veretésből nézelődés lett, ami lehet, hogy nem is baj. Végig érvén az SH20-on, némi teljesen indokolatlan várakoztatás után (senki sem volt előttünk) újra beléptünk Montenegroba és a P9 – M9 – P2 – E65 útszakaszokat követve északnak indultunk, hogy Mojkovac város melletti hegytetőn megszálljunk. A város széléhez érve egy viszonylag meredek emelkedőn eltűntünk az erdőben (mindenhol, de MINDENHOL aknákra figyelmeztető táblák….) és felértünk egy faházakkal tűzdelt hegyoldalba. Nagyon hangulatos és kifejezetten csalogató szállás volt, pazar vacsora és reggeli kínálattal. (Egyik szájszegletben egy pici pörköltszaft, a másikban egy kis cékla-szín és te a tányérod markolászva keringsz a kaják fölött….mámegin..) Jó cidris időjárás volt itt is, párás motorokkal, sűrű összerezzenésekkel indulunk meg a reggeli eligazítás után a P4-en Szarajevó felé egészen a P5 leágazójáig. Itt volt a mai nap első megállója, a Tara folyó feletti híd lábánál, átmelegítettük magunkat egy-egy espressoval vagy tejes kávéval és indultunk tovább. A Durmitor Nemzeti Park északkeleti oldalán lévő tavat is beiktattuk volna a látnivalók sorába, de odaérvén láttuk, hogy sorompóval van lezárva a behajtó, így visszafordultunk és átugorva ezt a programot, belecsaptunk a Durmitorba. Nagyon szeretem ezt a vidéket is, mindig szívesen motorozom keresztül ezt az érintetlen nemzeti parkot, kicsit amolyan időutazásnak érzem. Most sem volt ez másként, abból a szempontból azért került egy köpet a levesbe, hogy olyan hideg, metsző szél volt, hogy volt, aki ahogy leszállt a motorról, már kapkodott is utána.. aztán rövid motor eregetés után állíthatta talpra.




Sokat nem időztünk a szokásos kilátóhelyünkön, bevártuk a másik csapatunkat, hogy tudjuk mindenkivel továbbra is minden rendben és tovább vitorláztunk. A Durmitor elhagyása után leereszkedtünk Pluzine városba. A hegyen lefelé gurulva a már szokásosnak mondható helyen letettük a motorokat és nézelődtünk egy picit. A gyönyörű hegyek közt folyó azúrkék Piva felszínéről szikrákat szórva ugráltak vissza a Napsugarak és a szél is már simogatóan lengedezett.



Kezdtünk felolvadni és nem csak a látványtól. Pluzinéban közös döntés született arról, hogy álljunk meg enni valamit. Így is tettünk, beültünk egy étterem teraszára, ahol a szolid 35-40 főnkkel le is foglaltuk a személyzet mind a 2 tagját. Betúrtam egy adat csevapot, csak az íze végett. Végül jóllakva lódultunk meg újra, Szarajevó felé.

Az E762-es úton északnak folytatva utunkat beléptünk Boszniába a Tara folyó feletti kis fahídon és az M18-ról nem letérve bemotoroztunk Szarajevóba. Ha arra járnátok, figyeljetek rá nagyon, hogy a kanyargós, fákkal körbevett hegyi szakaszán ennek az útnak, NAGYON csúszik az aszfalt(?). Semmi jelét nem látod, nem csillog, nem nedves, nem olajos, egy sima sötétszürke burkolat, mégis akárhányszor arra járunk, mindenkinek előre el van mondva és mindenki megerősíti utólag, hogy misztikus módon síkos, kifogástalan időjárási viszonyok mellett is. Előre szerettem már az elkövetkezendő estét, imádom ezt a várost, talán az összes eddigi közül számomra a legkülönlegesebb hangulatú hely. Rendszerint a szarajevói sörgyárban vacsorázunk és ez ekkor sem volt másként. Keresztülrúgtuk magunkat a városon, hiszen a szállásunk attól a Latin-hídtól volt pár utcányira, amely lábánál 1914-ben eldördültek az első világháborút kirobbantó merénylet végzetes lövései. Letéve a motorokat és kiosztva a szállásokat a hagyomány szerint még motoros gúnyában koccintottunk egy-egy Sarajevsko Pivo-val, átbeszéltük a nap eseményeit, jókat nevettünk – de ezt már azt hiszem, írnom sem kell – és egy gyors zuhany/öltözés után átsétáltunk a sörgyárba. Ha Szarajevóban vagytok, menjetek el legalább egyszer vacsorázni ide, egy óriási belmagasságú, galériás pub-szerű étteremről van szó, ahol bent szól a helyi élő zene, a bejárattól balra egy óriási, tömör fából készült pultnál söröznek az emberek, kellemes félhomályban picit beljebb és az emeleten pedig hosszú asztaloknál eszik-iszik mindenki. Folyik a sörhab, mély hangon csattannak össze koccintásnál a korsók, a helyi baráti társaságok egymást hívják táncra. Pici érdekesség, hogy Szarajevó délszláv háborúban túlélt, évekig tartó, értelmetlen ostroma alatt a katlan-szerű városban ragadt civilek kizárólag ennek a sörgyárnak a forrásából juthattak ivóvízhez. Az ismét kifogástalan vacsora után a hotel felé sétálva a csapat több tagjával egy rövid sétára indultunk a belváros felé.



Meséltünk, beszélgettünk. Balkánról, a háborúról, emberekről, békéről, történelemről. Mire észbe kaptunk, a sétáló utcán kipakolt bárok egyikének magas asztalát körbe állva trécseltünk. Koccintottunk még egyet az utolsó kör sörrel és visszasétáltunk. Adtunk egy-egy jóéjt puszit a motorjainknak és elvonultunk aludni. Másnap reggel a szokásos felosztásban hazafelé indultunk. A hazaút minden túrán húzós, egyrészt általában senkinek nincs kedve még visszatérni az otthoni mókuskerékbe, másrészt mivel oda kell érni kinek-kinek a saját kuckójába, az ország különböző pontjaira, sok kilométert kell egy nap alatt letolni. Indulás után nem sokkal, északnak tartva, mivel Shreky-vel ketten mi zártuk a csapat után a sort, az egyik sorompónál leragadtunk. Shrek-nek mivel megvolt az útvonal a Garminjában, nem aggódtunk. „Menjetekmajdutolérünktiteket”. Egy picit tudat alatt még dörzsöltem is a tenyerem, hogy legalább veretünk egyet ketten, arra hivatkozva, hogy csak felzárkóztunk. Muhaha. (Azóta is emlegetjük, milyen jót gurultunk) Mikor a 162. vagon zúgott el előttünk, emlékszem előre dőltem és elnéztem jobbra, hogy csekkoljam, ez egy never ever ending varázsvonat, vagy mi a repedt pite? Szerintem simán álltunk 15 percet, ha nem többet. Magabiztosan meglódultunk tovább, Tuzlán áthaladva motoroztunk már vagy fél órája, de a többiek még sehol sem voltak. Amin azóta is röhögök, hogy beértünk a Tuzlát elkerülő körgyűrűre… nézelődünk mindketten, forgatjuk a fejünket… hogy mennyire idegeskedtünk, példázza:
-„de szépen süt a Nap ott a dombokra”
-„fúúú… télleg… de jó”
-„amúgy azt vágod, hogy full szar irányba megyünk?”
-„jaaja most vettem észre,de nemsoká visszafordulunk”
-„jajóvan.. azta de szép fák!”
Már a jó irányban voltunk, de a többieknek még mindig hűlt helye volt. Mivel az Intercom éppen ismét fityiszt mutatott a telefonommal való csatlakozásnak, félreálltunk és elkezdtük mindketten a telefont buherálni. Kb. 10 másodperc múlva ismerős Romboló hang ütötte meg a (fél)fülem. Peti gangolt vissza felénk. Murphy, hogy ők kb. 150 méterrel tovább, egy parkolóban vártak ránk kb. 10 perce. Meglett a nagy újraegyesülés.
Általában azt célozzuk meg, hogy 1 – 2 óra közt a határ utáni, végállomásnak kijelentett pontban legyünk. Ez a város ezúttal Mohács volt és sikeresen teljesítettük is a tervezett érkezést. Ilyenkor minden reggel megbeszéljük ki merre, hogyan szeretne hazajutni és vannak, akik menet közben leválnak a csapattól. Mohácson hatan maradtunk (Coli,Joc,Józsi,Shreky,Peti és én), ettünk egy-egy pizzát és hazacsorogtunk. Ilyenkor már általában autópályázunk az országban, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk.

A jóleső fáradtságba vegyült pici szomorúsággal tettük le a motorokat a garázsban, hiszen véget ért a 2018-as szezon, már ami a hosszabb túrákat illeti. Ennek ellenére jó volt este kapni az üzeneteket, miszerint mindenki szintén fáradtan, de egyben és egészségben hazaért.

2019-es szezon, JÖVÜNK!

Van pár túrabeszámoló a tarsolyomban még, amivel tartozom. Ezeket esős, könyvolvasós, hideg napokon fogom pótolni, előtte jöjjön a 2018-as, tavalyi szezonunk utolsó túrája.

Horvátország, Bosznia, Montenegró, Albánia. - Szép kör, ugye?

 A csodálatos Balkán Picasso-i vonalvezetésű országhatárainak köszönhetően sokszor léptünk határt, de valamilyen isteni csoda folytán mindegyiket megúsztuk különösebb szívás nélkül. Egyetlen egyszer álltunk több ideig, az albánoktól bebocsájtást várva, amikor az összeomlott számítógépes rendszerük miatt mindenki adatait egyesével, egy A3 méretű (nem a kocsi, a papírlap) könyvbe jegyzetelték le, de erről később.

 A túra maga ismét Barcsról indult, szerda reggel 8 órakor. A már megszokott nulladik napot Nagyatádon töltöttük a csapat egyik felével. A másik fele tőlünk nem messze Kocsonyavisontán, akarom mondani Csokonyavisontán (de komolyan az első verzió mennyivel jobb) éjszakázott. Kedd este már sejthető volt, hogy izzadni nem fogunk másnap kora reggel, de hogy ez az egész túra alatt így lesz, arra azért nem számítottam. Szerdán mire átértünk Barcsra Nagyatádról a gyors 7 órai reggeli után, én azt hittem, hogy ott döglök meg. Menet közben életemben először komolyan elgondolkoztam rajta, hogy kiállok a sor végéről és szólok a többieknek, hogy később találkozunk. Az aláöltöző kesztyű + motoros kesztyű kombinációban és az esőkesztyűmben is szét fagytam. Kb. 3 perccel az indulás után átfúrhattam volna egészen nyugodtan az ujjaimat egy négyes fúrószárral, semmit sem éreztem volna belőle. Ott sejtettem először, hogy ebből a jövőben markolatfűtés lesz. Az útszéli árkok, rétek hófehérek voltak a dértől. Barcson aztán a benzinkút parkolójában úgy gyűltünk a napfényre, mint hangyák a zsemlemorzsára. Toltunk egy papírpoharas presszó kávét, egy pisit (már megint a budiajtóért verekedtünk, ugyanis ebben a hidegben a komplett csapat átment húgykazánba), ketté osztottuk a csapatot és meglódultunk az első megállónk felé, ami hagyományszerűen egy kellemes cukrászda Lipikben, Horvátországban. (A tulaj már mosolyog, amikor hallja a motordübörgést.) Itt még mindig vacogtunk, de kezdett egész tűrhető lenni a létezés a napon. A kávé (ésapisi) után tovább haladtunk délnek. Átléptük a bosnyák határt és Banja Luka előtt tankoltunk, szendvicseztünk. Az irányt tartva iparkodtunk tovább, hiszen késő délutánra a tengerparton szerettünk volna már lenni. Nem maradtunk azért helyi rendőrségi szösszenet nélkül. Az egyik csapattagunknak sikerült egy sárgáspirosas színben világító lámpa alatt átgurulnia, amit a teljesen véletlenül arra haladó motoros biztoshogy úr kiszúrt és egy perc múlva bőszen integetett, félreállást követelve. Sok percen keresztül tartó alkudozás eredményeképp sikerült az összeget 30 Euróra redukálni. Igen ám, de abban a pillanatban, ahogy csapatunk tagja elővette a pénztárcáját és elkezdett benne kotorászni, a helyi erő meglátott egy ötezrest. Vagy Széchenyink markáns arca, vagy az ötös utáni három nulla varázsolta el, de gyors és szerencsére hibás fejszámolást imitálva inkább azt választotta. A pillanatnyi értetlenkedés után barátunknak leesett a tantusz és némi színlelt húzódozás után beleegyezett a cserébe, mire rendőrünk, csizmáit összecsettintve elégedetten és büszkén távozott a helyszínről. Azért kíváncsi vagyok mikor jött rá, hogy meglehetősen nagy kaliberrel lőtte magát lábon a hirtelen ötletével. Az M15 és M16-os úton, Livno város és a Busko-tó érintésével ismét határt léptünk, visszaérkeztünk a horvátokhoz. Ez a szakasz kifejezetten zseni volt, nagyon jó minőségű aszfalttal és sok kanyargással értük el a 8-ast Gornja Brela városka után. A kereszteződésben egy picit azért sírt a szívem, hogy nem Starigrad felé (felfelé, északnak, a 8-as út legjobb szakaszának irányába) indexeltünk. Azért nincs okom panaszra, a tenger látványa a lemenő nap fényében, sokadjára is lélegzetelállító tud lenni.

Brela, Baska Voda és Makarska vonalán megérkeztünk az első szállásunkra, Tucepi-be. Tulajdonképpen le sem dobtuk a cuccainkat, csak elrendeztük a motorokat és már hallottam is a csatosüveg gumitömítésének csodálatos cuppanását. Mészáros Laci (ezentúl nekem csak barackosLaci) pálinkájából leküldtünk egy kupicát, mert abbó' baj ugye nem lehet. Ezután jól telekajáltuk magunkat, picit beszélgettünk még a teraszon a másnap reggeli tervekről. Vastag pulcsiban, hosszú gatyában, merthogy itt is, HIDEG volt!! Hát mi folyik itt gyöngyösön, hogy szeptember vége felé szétfagysz az Adria partján is?

 Másnap reggel aztán újra organizáltuk a két csapatot. Összejött ugyanis annyi ember, hogy érdemes legyen felmennünk a szállásunktól nem messze lévő Sveti Juréra (más néven Biokovo-hegy), ami Horvátország legmagasabb, (1.762m) közúton megközelíthető csúcsa. Ez a kitérő opcionális volt. Volt, aki szeretett volna feljutni, volt aki inkább kihagyta. Amíg a bátor jelentkezőket, akik azt is bevállalták, hogy a megszokott 8 órás indulás korábbra kerül, összetrombitáltuk, a többiek Coli és Joc vezetésével Dubrovnik felé vették az irányt. Rögtön a reggelt defektjavítással kellett kezdeni, a Sveti Jurés csapat egyik Deuville-jének hátsó gumija meglehetősen fittyedt állapotban fogadott minket. Mire felszereltem a csomagom Zére és odasétáltam lecsekkolni mi a helyzet, Peti már meg is oldotta a problémát, előkapta a topcase-ből a kompresszort, a defektjavítót és a szakszerű kukacozást követő felfújás után máris hadra fogható volt a vas. Indulás után folyamatosan figyelték a másik csapat vezetői a motort, ill. a frissen javított gumit, eredetileg úgy volt, hogy ő is jön velünk a hegyre, de emiatt a defekt miatt a Dubrovnik felé induló csapathoz csatlakozott - a biztonság kedvéért. Petivel ketten kísértük fel a tökös csapatot (:D bocs). Az az igazság, hogy balgaság lett volna kihagyni! Az előző napi fagyoskodás után beöltöztem mint az eszkimók, de még a tetőn sem volt OLYAN hideg, mint amitől féltem. Sőt, azt kell mondjam, az időjárás fergeteges volt. Teljesen tiszta ég, szikrázó napsütéssel. Hozzá kell azért tenni, hogy ennek az egyébként fizetős szakasznak a megmászása nem feltétlenül veszélytelen, hiszen felfelé haladva az emelkedő egyre meredekebb, egyre szűkebb visszafordítókkal tűzdelt, az út minősége sem a legjobb (főleg, hogy a helyi vadlovak ( <3 ) rendszeresen az ideális ívekre teszik le a kis szargolyóikat), a középső, kisebb szintemelkedésű szakaszokon a kanyarok beláthatatlanok és a koktélcseresznye a hab tetején az, hogy a fent felsoroltak után az építők úgy érezték, tök felesleges még korláttal is szarakodni, így az meg nincs. Nyilván nem teljesíthetetlen, csak azt gondolom eléggé odafigyelős. Csodálatos napsütés fogadott minket fenn.





Túl sokat nem időztünk a csúcson, egyrészt mert nem volt gatyarohasztó meleg, másrészt mert a csapat Dubrovnik felé haladó részét szerettük volna dél - egy óra környékén ott utolérni. És így is lett. Dubrovnik kilátójában találkoztunk végül, ahová felfelé tartva azért volt egy necces visszafordítóm. Emlékeztem én tavalyról, hogy felhordásos az amúgy is keskeny út, de az utolsó kanyarok egyike nem csak kavicsos volt, hanem a forduló utáni külső ív aszfalt rétege szét is morzsolódott és 10-15 centi szintkülönbséggel sóderágyban folytatódott. Szerencsére borítottam egy nagyobbat, mint amit egyébként terveztem és így szerencsére megúsztam a hömbölgést (ezúttal..)

Fent aztán összepacsiztunk a csapat többi tagjával, megittuk életem eddigi talán legdrágább kávéját (2 kápucsínó, 1 kis üveges zero kólával került átszámolva olyan 6.000 Forintba), aztán tovább indultunk dél felé, hogy a Kotori-öbölben a túloldalra kompozva fentről is megcsodálhassuk a kilátást.






Akkor még vigyorogtam, nem sokkal később már nem annyira, illetve csak kínomban. Lovcen felé vettük ugyanis az irányt, amit előző évben imádtam, de nem sejtette senki, hogy a felfelé vezető utat úgy ahogy van, egy év alatt szétlapátolták és jelenleg murva az egész szakasz, fel-le közlekedő gigadömperek fűszerezésével. Egyébként nem is volt vészes, azért nem lehetetlen elközlekedni Zével egy kavicsos úton. Igen ám, de mire elértük azt a pontot, hogy marhaság lett volna visszafordulni, hisz 1-2 km volt hátra az elvileg már jó útig, ez a laza murvás út átváltott bokáig érő, hófehér vágott köves talajba. Itt már sejtettem, hogy nekem bizony lefőtt a kávé. Jött egy rövid, de meredek emelkedő, a fentebb említett útviszonyok közt, ahol szerintem gyalog is pofára estem volna, nemhogy motorral. Így is lett, hiába bíztam benne, hogy megugorjuk a feladatot Zével, hiába tartottam egy gázon, hiába voltam laza mint a rigalánc, a felénél a motor megsüllyedt és egy csúnya heresérv méretű kőnek köszönhetően a kormány azonnal becsuklott, én pedig lendületből betakaróztam a motorommal.


A sor elején haladó Peti szerint, akivel sisakban össze voltunk kapcsolódva Interphone-on keresztül, úgy jelentettem be, hogy elfirkáltam, mintha azt mondtam volna, hogy süt a Nap. Hát most mit idegeskedjek. A lábamat kirántottam a motor alól, hogy a sisakomat ne zúzzam össze, kézzel kitámasztva estem oldalra, így a csuklóimat kicsit meghúztam, de szerencsére semmi bajom nem lett. A srácok azonnal jöttek vissza segíteni, bár nekik sem volt egyszerű lerakni a motort, kicsit még balettozott mindenki a megállásnál. Konkrétan feltolni is alig tudtuk hárman a kis emelkedőn, úgy menekültek a kövek a kerekek és a lábaink alól, mintha egy robbantás utáni törmelékhalmon próbáltunk volna átbillegni. Miután utolértem a többieket a továbbra is szügyig érő kőrengetegben, megálltam csendben hüppögtem egy percet. Hát, ciki vagy nem ciki, pont leszartam, hogy fáj-e valami, dühös voltam, amiért egy ilyen idióta helyzetben sikerült eldobnom a motor úgy, hogy a jobb oldali idomokban bizony sérülések keletkeztek, még a hengerfejet is megkarcoltam. Peti rögtön jött hátra csekkolni a fizikai és idegi állapotomat. (idegállapotba' vótam maóni) Palotási Peti csapattársunk felajánlotta, hogy előre viszi nekem a motort, ha szeretném, de a düh átment dacba és azt gondoltam, ha a fene fenét eszik is, én akkor is végigmegyek ezen a szaron. Több hömbölgésem nem volt innentől, szolíd basszamázás közben kiértünk a lefelé vezető szakaszra. A tengerparton motoroztunk tovább a szállásunkra, Petrovacba.



Folyt. köv! :) 

Nem olyan régen lehetőségem nyílt rá, hogy ha csak egy rövid időre is, de kipróbáljam a Kawa Z900 RS-t

Előre le kell szögeznem, hogy csak érdekességként írok róla pár sort, egyrészt nem vagyok hivatásos szakújságíró, nem gondolom, hogy egy merőben új megvilágításban tudnám bemutatni az eddigi tesztekhez képest és az idő / megtett kilométer sem indokol több oldalas tapasztalatcunamit. Továbbá az ilyen café-racer , retro motorok témájában sincs túl nagy múltam - így nagy összehasonlítási alapom sem volt, de a végeredmény egy egész kellemes kis motorozás lett.

Bár nem stílusom és különösebben közel sem érzem magamhoz az ilyen típusú motorokat, valamiért mégis megakad a szemem rajtuk, valószínűleg pont ugyan azért, amiért az old timer autókon is. Egy-egy letűnt kor, stílus újraélesztésekor mindig valamilyen meseszerű történetet képzel mögé az ember. Meglátok egy gyönyörű Pannoniát, Danuviát és átfut az agyamon egy jelenet, ahogy dédnagypapa a kantáros nadrágjában hátrasétál a dohos illatú pajtához, az ajtóra hajlított szög eltekerésével kitárja az öreg, nyikorgós ajtót, hogy a beszűrődő fénycsíkokban táncoló porszemek között megjelenjen egy ilyen öreg jóbarát, egy igazi veterán körvonala. Filmbe illő? Az én fejemben mindenképpen. 

Legelső alkalommal a februárban rendezett svájci motorshow-n találkoztam vele, Zürichben. Az akkor készített fotóimat nem tudom visszakeresni, amit sajnálok mert egy igazán igényesen átépített, illetve inkább individualizált darab volt, többször is arra kerültem, mert minden alkalommal észrevettem valami újdonságot rajta. Nem találtam benne semmi különleges, égbekiáltó, extrém dolgot. Mégis SZÉP volt és a maga egyszerűen elegáns és stílusos kinézetével a kategóriáján belül számomra vitte a prímet, a sok agyontuningolt, bütykös gumival, félbe fűrészelt ülésekkel szerelt, "hővédő"-gatyamadzaggal körbetekert, csillámporos festékekkel nyakon öntött café racerekkel vagy más, 'újragondolt' retro és veterán gépekkel szemben. Pontosan azért, mert letisztult volt, régi -és mégis új. 

Már ránézésre sejtettem, hogy a reggel 170 - este 169 centim lehetséges, hogy nem fogja engedni a teli talpas 'földelést', ami ráülve be is bizonyosodott (835mm gyári ülésmagasság), de egyáltalán nem zavart. Biztosan az is bele játszik, hogy Zéről is picit pipiskedve érek le, de az RS a szélesnek tűnő ülőfelület ellenére egész keskeny érzetet adott. 

Nagyon kíváncsi voltam, Zé után milyen érzést fog nyújtani, bár nyilvánvaló volt számomra, hogy lévén nem vagyok profi, a szignifikáns különbségek után az apróságok felfedezéséhez kevés időm lesz. Ami azonnal szemet illetve combizmokat szúrt, hogy az RS a maga 215 kilójával (ja, annyi.) milyen jól belőtt súlyponttal rendelkezik, ugyanis egyáltalán nem tűnt annyinak. Zém tankolatlanul 210 kiló, nem vagyok egy botsáska testalkat, azért a kis úszógumi alá némi kraft is szorult belém, mégis van, hogy a tologatása vagy manőverezése közben elszisszentek a fogam között egy súlyemelős "öááá"-t. Itt nem igazán kellett erőlködnöm. A beröffentésnél megérkezik a következő ellentmondás : a mély hangjában ott van a rosszalkodás, amit ellensúlyoz a kifejezetten finom járása (meg a nézése, fuj). Az egyes fokozata rövidebbnek hat, mint amire számít az ember, viszont piros lámpához érkezve másodikban kis kuplunggal, a hátsó fékkel egyenesen tartva simán tudsz különböző kormányrángatós brake tánc manőverek nélkül, lassan gurulni vele. 



Nagy kanyarvadászatot nem tudtam rendezni vele, viszont a körforgalmakban, éles fordulókban azonnal feltűnt, hogy ..... hogy nem is tűnt fel semmi!? Nem az a tipikus térdelős szerpentinezés az első ami eszembe jut róla, viszont ezt a motort konkrétan oda teszed ahová akarod. Billegés, csúszkálás nélkül teszi a dolgát, nem hajolsz ki, nem lógsz le, egyszerűen csak ülsz rajta és borogatod amennyire éppen megkívánja az ív és a tempó. Nyomatékkal el van látva, egy előzésnél sem tekertem el a kormányrudat kínomban, minden tempónak megvolt a maga sebességi fokozata, amiben húzott mint a ló. Ez nagyon nagyon tetszett benne. A másik, ami nagyon tetszett, a fék. Már nem emlékszem pontosan, hogy az első -természetesen forgalommentes szakaszon történő- satuzás után mi csúszott ki a számon, de lehet, hogy jobb is. Fog, ahogy és amikor kell. Komoly.

Pár száraz adatot azért összeszedtem : 
- soros 4 henger, vízhűtés
- 6 sebességi fokozat, csúszókuplung
- 2 fokozatú kipörgésgátló
- 110 ló, 98 Nm
- 215 kg (tankolva)
- elöl 120/70R17 hátul 180/55R17 
- elöl dupla (2x300mm, 2x2 dugattyú) hátul szimpla (1x220mm 1 dugattyú) féktárcsa

Szélvédelem persze nuku, de 1. mire számít az ember 2. kit érdekel. (Én speciel most azt gondolom, nem a szélvédelem hiányát, hanem azt tudnám nehezen megszokni, hogy egy bejárati ajtó van a motorom fejidomjára szerelve). A műszercsoportban is szépen fonódik össze a krómkeretes analóg retró fordulatszám -és sebességmérő illetve a középen elhelyezett digitális kijelző. 

Összességében az egész motor számomra kellemes meglepetés, tényleg ellentétek vonzása. Ugyanúgy el tudom képzelni "beugrom a városba" motornak, mint tengerparton élvezkedős gépnek. Nem dumál vissza, nem kérdez ki, egyszerűen csak teszi a dolgát. A technikai adottságai (Csúszókuplung, ABS, számomra átlagon felüli fékek, eltalált súlypont)  simán képessé teszik arra, hogy egy osztrák vagy horvát szerpentinen az ember - ha a képességei és tehetsége megvan hozzá - mosolyogva döntögessen a sok helyi térdelős Rossi mögött.... vagy előtt, muhaha. Mindezt különösebb erőlködés nélkül. Ezekhez selymes ellentétként párosul az a zseniálisan újragondolt mégis a több, mint 30 évvel idősebb felmenőjére hajazó küllem (Kawasaki Z1 900), amitől nagyapáink szeme bepárásodna még ma is.

Köszönöm szépen a lehetőséget az Ivanics Motornak!

Tetszett :) 

Vannak dolgok amik motorozás közben szöget ütnek a fejembe.
Szerencsére csak képletesen értve és remélem ez a jövőben is így marad.

Ez a bejegyzés nem egy komplex túraleírás lesz, csak egy kis okfejtés illetve hangosan gondolkodás.

A pünkösdi hosszú hétvége nekünk is motorozásról szólt, s bár más teendők miatt a szombat kimaradt, de vasárnap és hétfőn a 2 nap alatt kb. 600 kilométert tettünk meg, ennek nagyobb részét a Balaton-felvidéken. Néha szükségem van erre a közegre, bár szezonban lassan rendszeressé válnak a horvátországi-bosnyák, montenegrói, osztrák gurulások, újra és újra képes vagyok beleszeretni az itthoni tájba. A Balaton-felvidék olyan, mint egy régi jó barát, akivel nem találkoztok sűrűn, de előre tudod, hogy ott folytatjátok majd ahol abbahagytátok és az együtt töltött idő megint zseniális lesz. Fogalmam sem volt merre járunk majd pontosan (Kenese és Fövenyes volt a két biztos pont a nap során), de abban biztos voltam, hogy imádni fogom. Hát így is lett. 

Vasárnap reggel 9-kor találkoztunk az egyik 11. kerületi OMV kúton hárman, hiszen Zsolti barátunk is velünk tartott. Második voltam a sorban, közrefogott két GS. (Peti ment elöl, aki kitalálta az ismét szuperul sikerült útvonalunkat). Úgy az etyeki díszletorgia magasságában mondhattam Zsoltnak röhögve, hogy én már most elnézést kérek amiért ezt az ökörhugyozás nyomvonalú motorozást kell figyelnie majd hátulról. Ezzel nem is ragoztuk tovább a témát. Biatorbágy - Etyek - Alcsútdoboz - Vértesacsa - Lovasberény irányban haladva rögtön Lovasberényben meg is álltunk egy fagyi/kávé kombóra, a már-már szokásosnak mondható útszéli, nagyon kedves cukrászdában, innen folytatva keresztülvágtattunk Fehérváron és Sárszentmihály - Sárkeszi - Nádasdladány - Ősi - Berhida - Papkeszi útvonalon beértünk Balatonkenesére, ahol beköszöntünk a szüleimhez, akik épp családi barátokkal pihentek itt pár napot. Betúrtunk egy-egy tál halászlevet, jól megölelgettük őket majd barangoltunk egy csodálatosat a Balaton-felvidéken. Lentebb megosztom veletek a teljes útvonalat, szívből ajánlom, gyönyörű és a magyarországi viszonyokhoz képest (felháborító az úthálózat átlagos állapota) egész jól járható, gyakran tűzdelve kifejezetten jó minőségű aszfalttal és élvezetes szakaszokkal. 

Vászoly, Dörgicse, Köveskál, Szentbékkálla, Mindszentkálla - IMÁDOM! Pici, tiszta, rendezett falvak, gyönyörűen hófehérre meszelt, nádtetős házakkal, harsányan zöldellő fűvel és fákkal, kerekes kutakkal az udvaron. Csak kanyarogsz, nézelődsz, közben nincs más dolgod, mint élvezni a tömény hárs -és akácillatot, amit a szél a sisakodba fúj. Emberek jártak keltek az út szélén, a bicikliutakon, rengetegen kirándultak,túráztak,tekertek.
És de jó volt nevető, mosolygó embereket látni! Magyarország igenis egy csoda.

Zsoltitól elköszöntünk Szentbékkállán, miközben ittunk egy hideg bodzaszörpöt. Jó volt, hogy velünk tartott, az Interphone-nak hála, hármasban baromi jót beszélgettünk az egész út alatt, az élet nagy dolgairól. Ő hazafelé vette innen az irányt, mi Petivel még elkarikáztunk Tapolcára tankolni (persze nekem kellett csak tankolni, a GS ilyenkor még röhögve lubickol a fél tanknyi benzinben), majd Balatonudvariba indultunk Rita barátnőmékhez egy kis kikapcsolódásra. Ezen a szakaszon (Gyulakeszi - Köveskál - Balatonakali) pattant ki Petiből a megállapítás : "Te... én ma nem túl sok kanyart találtam el úgy Isten igazán " - és akkor csaptam a térdemre, hát ÉN SEM!? Azzal jött a gondolatcunami: Ez miért van? Mitől függ? Mi befolyásolja? Más is érez néha ilyet? Más is észre veszi, megérzi, hogy ez most nem AZ a nap? Hogy egyszer minden megy, mint a karikacsapás, ott vagy fejben, döntesz, érzed, csinálod, másszor pedig megfogalmazhatatlan okokból már a kijárati íven Adidas jel van a szemöldökeid közt és kérdezed a sisak alatt félhangosan: "itt most mi a tökömért így kanyarodtam el?" - Megfogadod magadnak, na nem baj a következő kanyart figyeld, beszarsz majd olyan jó lesz... ezt is elb.sztam. Aztán rájössz, hogy ez ma nem az a nap amikor külső íven körbemotorozod a legprofibb önmagad. Elcseszed az íveket, nem bízol a gumiban, hunyorogva lesed a fák közt átszűrődő fényben az aszfalthibákat. Pedig ugyan úgy süt a Nap mint 1 hete, ugyan az a gumi van fenn mint legutoljára és ugyan azon a vason ülsz amin már ötödik szezon óta. Nem vagy másnapos (lehet, hogy ez a baj, bakker), nem fáj a fejed, úgy nagyjából aludni is tudtál az éjjel... És itt jön a csavar a sztoriban. Vajon mennyire kell tapasztaltnak lennie az embernek, hogy megérezze,felismerje ezt a pontot sőt, vissza is tudjon csavarni a lendületből, ennek megfelelően közlekedjen tovább. Mert egy dolog eljutni odáig, hogy ezt azonnal felismerd, hogy érezd már amikor felülsz a motorra, hogy fizikailag itt vagyok, de valami nem a legkerekebb - és egy dolog ezt tudatosítani magadban, visszavenni egy picit és elfogadni, hogy ez előfordul, semmi baj, ma nem feszegetjük a határokat. Egyáltalán, mi ilyenkor a teendő? Kell-e valamire extrán figyelni azon kívül, hogy koncentrálunk, sok vizet iszunk és nem csavarjuk a fülét a motornak? Szerencsére mi saját magunkon és egymáson is hatalmasakat nevetve konstatáltuk, hogy inkább érjünk oda lassabban, de érjünk oda. Arra gondolok ilyenkor, hány olyan ember közlekedik az utakon akár motorral akár autóval, akinek eszébe sem jut ezen végigfuttatni a gondolatait. Nem ismeri fel, hogy fáradt, hogy dekoncentrált, csak nyomja/húzza a gázt mint süket a csengőt, "tegnap is jóvótez" felkiáltással..
Aztán tákk, ott a baj. 

Jókat röhögtünk azon, hogy Ritusékhoz odaérve lerakjuk a motorokat és vonattal hazamegyünk. 
Aztán persze nem így lett. Beszélgettünk, nevettünk, sétáltunk, úsztunk egyet a Balatonban és lájtosan fröccsöztünk. 

Másnap is gyönyörű Napsütésre keltünk, így pláne az volt bennünk Petivel, "akar a hóhér még haza menni, szóval merre motorozunk ma?" Északnak indultunk. Akali - Dörgicse - Szentgál - Herend után Hárskút - Zirc vonalon tettünk egy kis kitérőt. Szerencsére az előző napi dekoncentrált állapot megszűnni látszott. Van egy szakasz Csákvár és Majk közt, ami visszahozza a katasztrofális magyar utakba vetett hitet, motoros szemmel főleg. Ha arra jártok guruljatok végig rajta, szuper minőségű aszfalt és finom kanyarok várnak titeket is. Ennek a szakasznak a közepén lehet lekanyarodni Vérteskozma felé. Vérteskozma egy kb. 60 házból álló, picike zsákfalu, ahol egy ház úgy 40 milliótól indul. A környék maga a megtestesült nyugalom. A házak egytől egyig olyanok, amibe az ember kérdés nélkül azonnal beköltözne. Fenyők és hársfák övezte telkeken, 1700, 1800-as években épült, csodálatosan karban tartott és felújított parasztházak, vadászházak állnak az út két szélén. Megéri ide is bekanyarodni és egyes-kettesben végiggurulni oda-vissza. Én azt hittem már jártam itt (gyerek koromban a Vértes elég sok zugát bejártuk), de sűrűn köszöntem Petinek, hogy megmutatta, mert ha jártam volna itt, arra biztosan emlékeztem volna. 

Tatán keletnek fordulva megálltunk egy estebédre Tarjánban az "Öreg Favágó kocsmájában" - ha tehetitek ezt is próbáljátok ki, ha gyalog vagyunk biztos begyűrünk a kaja mellé egy jó búzasört, de így maradt az almafröccs. 

Ezután visszakanyarodtunk Héreg felé, hiszen a nagy nevű Héreg-Bajna szerpentint nem hagyhattuk ki. Két autót kifogtunk magunk elé, ami miatt nem volt 100%-os az élvezet, de így is bőven megérte.

Szomor - Zsámbék - Páty - Budakeszi - Budaörs útvonalon értünk haza. 
Ezen a hétvégén Zével betöltöttük a harmincezret :)

Jó kis hétvége volt.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!!

Útvonal:

Kiindulás : Budapest
Cél : Balatonkenese

Kiindulás : Balatonkenese
Cél : Balatonudvari

Kiindulás : Balatonudvari
Cél : Budapest

Lassan újra itt a szezon és én még tartozom Nektek a nagy Balkán túránk befejező részével illetve a 2017-es évet lezáró hétvégénk beszámolójával. 

A helyszín még mindig Montenegro, azon belül is a Lovcen Nemzeti Park. (Nézzétek meg mindenképpen, ha ott jártok, egyszerűen csodás!!)
Harmadik reggelünkön is gyönyörű panorámára ébredtünk, a kis völgyben felépített, erdővel körülölelt Hotel igazán jó választás volt. A szoba hatalmas, padlóig érő ablakaiból pont ráláttunk a motorokra, így volt alkalmam lefekvés előtt, felkelés után sőt még éjjel is 1x rápillantani Zére és a mögöttük elterülő gyönyörű erdőre. Jót reggeliztünk, majd egy rövid eligazítás után ismét két részre oszolva, csodaszép, izgalmas, szűk, kanyargós, erdővel körbevett utakon keletnek indultunk, hogy aztán még Podgorica előtt észak felé fordulva, átmotorozzunk a Durmitor Nemzeti Parkon. Ellőtte azonban az említett útvonalon haladva első megállónk a Skadari-tó (régi magyar neve : Szkutari-tó) északnyugati csücskénél volt. Ez a közel 390 km2 területű tó, az utolsók között megmaradt, édesvízi mocsaras vidékek egyike, aminek 2/3-a Montenegróhoz, 1/3-a Albániához tartozik és Európában a pelikánok utolsó természetes élőhelye..

Miután kibámészkodtuk magunkat, tovább indultunk Podgorica irányába, aminek határán északnak fordulva máris a következő megállónk felé robogtunk. Egy kávé,süti erejéig leparkoltunk egy gyönyörű, hegyoldalba épített kávézó/hotel hatalmas udvarán. A teraszról letekintve csodálatos völgy tárult elénk. Olyan magasan voltunk, hogy az egész olyan érzés volt, mintha Apukám egykoron volt miniatűr terepasztalát bámultam volna apró házakkal, vasúttal, alagutakkal, folyóval..  A kávé szürcsölgetése közben a fiúk felfelé mutogatva jelezték, hogy oda megyünk fel, abba a kolostorba.. hát, mondom az nagyon faja, de ott csak szikla van. Nem, alaposabban megnézve a fenyők és más fák rengetege valóban eltakart egy hófehér, konkrétan a sziklafalba vájt hatalmas kolostort. Az már messziről ránézve is látszott, hogy oda a feljutást 30 hajtűkanyarnál alább nem úszom meg. A sejtéseim be is jöttek, a vicces az egész sztoriban nem is ez volt, hanem az, hogy attól a pillanattól kezdve az "annyian vannak mint az oroszok" kifejezés számomra megszűnt létezni, helyette az "annyian vannak mint az Ostrog-i kolostornál" - vette át a helyét. Fiat Multipla (fujjbazze), Jumper, Espace, S-Max.. a családi egyterűek és dobozos autók egytől egyig dugig megtömve emberekkel. Akkor vihogtam fel a sisak alatt először, mikor az éppen a fenyőtűkkel teliszórt hajtűkanyarra koncentrálva megláttam, hogy szembe jön a 60fős nagybusz. Az egész szitu úgy nézett ki, mint amikor a rúd bejglit megpróbálod a műanyag dobozba belehajlítani anélkül, hogy eltörd, mert akkor Nagymuttertől olyat kapsz, hogy elszédülsz. Na így próbált a busz is lekanyarodni fentről. Nem mondom, megoldottuk, a sofőr ügyességgel mi pedig türelemmel. Amennyire annak idején tartottam a távolságot a hajtűkanyaroktól - ha lehetett - egészen megszerettem őket. Benézel a kanyarba, egy gázon tartod, döntöd a motort és mire feleszmélsz már a hátad mögött van a félelmetes hajtű. Felérve konstatáltam, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs vége. Utálom olyan helyen lerakni a motort, ami nem vízszintes, mivel relatíve kicsi a dőlése sztenderen, ha a hegy irányába támasztom le, attól rettegek, hogy egy tavaszi lepkefing is felborítja, a völgy irányába természetesen ugyan ez a sztori. Sebaj, ezt is megoldottuk, némileg féloldalasan, arccal a hegy felé támasztva már ott mertem hagyni. Nos, a felfelé-lefelé hömpölygő tömeg akkor nyert értelmet, amikor a kolostor udvara felé fordultam. Ortodoxok, keresztények, muszlimok közös (!) zarándokhelyéhez érkeztünk. Az oka, hogy mindenki hisz abban, hogy szent Vasilij (Ostrogi Szent Vazul : a kolostor építtetője) csontjai csodatévőek. A legenda (?) szerint nagyon sok embernek sikerült meggyógyulni, vagy az élet nehézségeit megoldania a látogatás után.
Mutatom, milyen látvány fogadott minket:

Ez a szabad hely, ami a második fotón látszódik, kivételes, ezen a kis téren kívül a komplett udvar faltól-falig tele volt szivacsokon, takarókon, napernyők alatt fekvő emberekkel. Sajnos a templomok és a barlang belsejét nem volt alkalmunk megnézni, mert akkora sor volt, hogy valószínűleg még most is ott állnánk épületen kívül a jegyeket markolászva. 

Rövid bámészkodás után tovább indultunk észak felé, várt ránk a Durmitor Nemzeti Park, hogy aztán kelet-nyugati irányba keresztül motorozzunk rajta. Sokat gondolkoztam azon, milyen tájhoz lehetne a legjobban hasonlítani ezt a különleges helyet. Először is óriási mázlink volt, hogy végig sütött a Nap és az idő is kellemesen meleg volt. Másodszor képzeljetek el egy borzasztóan sziklás mégis zöld vidéket kanyarogva keresztül szelő, egy - legjobb esetben másfél autónyi széles aszfalt utat. Mintha egy miniatűr Grand Canyonon motoroztunk volna át, csak itt nem volt olyan gatyarohasztó meleg és kicsit több volt a fű.

Valahol a Durmitor közepén járhattunk, amikor félre álltunk egy kiszélesedett útrészen. Az út jobb oldalán állt egy kosárpalánk, az út felé fordítva. Ahogy végignéztem rajta, automatikusan a párját kerestem a másik oldalon. Akkor törtünk ki röhögésben, mikor konstatáltuk, hogy a másik oldalon egészen konkrétan szakadék van. Hát mondom, .... itt aztán izgalmasak a kosármeccsek. Aztán egyszer csak előkerült egy szupercuki kisfiú egy kosárlabdával a hóna alatt, mosolyogva, a motorokat nézegetve lehuppant az útszéli padra és minket nézegetett. Az első gondolatom az volt, hogy én most azonnal kosarazni akarok ezzel a kissráccal.. aztán bevizualizáltam, hogy az első lepattanóm után leküldöm a labdát a völgybe a zergék közé, szegényem meg várhat fél évet mire valamelyik rokon küld a legközelebbi Decathlonból egy újat. Adtunk neki motorozzvelünk-ös nyakbaakasztót, matricákat. Olyan büszkén, vigyorogva ült vissza a padra nyakában a kulcstartóval, hogy kedvem lett volna szanaszét ölelgetni, ha nem lett volna -jogosan- picit félénk. Elbúcsúztunk újdonsült barátunktól és tovább motoroztunk a gyönyörű tájban.

A Durmitorból kiérve elértük a Piva folyót. Először fentről csodálkoztunk rá a leírhatatlanul kék, kanyargós, Naptól csillogó felszínű folyóra. Közben majdhogynem sokkot kaptunk egy, a hegyi szerpentinen lefelé haladó óriási teherautótól, ami kockabálákkal megpakolva iparkodott lefelé. Ez még önmagában nem lett volna sokkoló, de az egész rakomány olyan szinten volt félrecsúszva a platón, hogy szinte lelki szemeim előtt láttam minden kanyarban, ahogy leborul a szakadékba szénástul, mindenestül. Lent aztán a benzinkút mellett, ahol mi is megálltunk tankolni, megnyugodva konstatáltam, hogy leért a rakomány egyben, de szerintem csak a szentlélek tartotta jobb oldalról a helyén a cuccost. A Pluzinében megejtett tankolás után már egyenesen észak felé haladva Szarajevó felé közeledtünk, egyedül a Piva-gátnál álltunk még meg pár percre, egy-egy fotó erejéig. 

Régóta foglalkoztatott a gondolat, milyen lesz látni Szarajevót. Erről a városról két történet jutott eszembe mindig, az egyik Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának törénete, ami kirobbantotta az első világháborút, a másik pedig a délszláv háború. Szomorú és komplett országok és népek arculatát megváltoztató apropók ezek. A városba beérve kapkodtam a fejem, a nagy forgalom és a nyüzsgő emberek mellett nem tudtam nem észrevenni azt a rengeteg temetőt, ami a várost körülöleli.. Körben, a település fölé tornyosuló hegyvonulat egyszerre öleli át védelmezőn az egész várost és tartja ugyanakkor vészjósló elszigeteltségben. Egy délutánt-estét töltöttünk el itt és azt kell mondjam, Szarajevó csodálatos!! Aki a közelében jár, semmi esetre se hagyja ki. Engem rabul ejtett. Megérkezésünk után szokás szerint legurítottunk a hotel bárjában egy-egy (egyébként kifejezetten finom, Sarajevsko) sört, miközben nevetve átbeszéltük az aznapi eseményeket, 

Fürdés, öltözés következett, hogy a városban sétálva elérjünk a vacsoránk helyszínéhez, a Szarajevói sörgyárhoz. Odafelé megálltunk a Latin-híd lábánál, ahol 1914 június 28-án eldördültek azok a bizonyos lövések, amik Ferenc Ferdinánddal és feleségével Sofiával végeztek, az I. Világháború gépezetét pedig beindították. (Érdekesség, hogy a konvoj valószínűleg tévedésből fordult be azon a híddal szembeni sarkon anno)

A hídon átsétálva, elsétáltunk több mecset előtt is. Szarajevóról tudni kell, hogy ez az oszmán időkben alapított város a világon az egyetlen hely, ahol néhányszáz méteren belül egyszerre haladhatunk el katolikus és ortodox templomok, muszlim mecsetek és zsidó zsinagógák mellett. Ezek a népek régóta, de közel sem mindig békében élnek s éltek egymás mellett. A sörgyár éttermébe lépve, mintha egy óriási ír pub-ba tértünk volna be, fagalériás, emeleti boxok, vacsoraasztalok, bárpultok fogadtak minket tökéletes elrendezésben.

A zseniális vacsi után egy belvárosi kitérő sétával indultunk a szálloda felé. Meghökkentő volt hallgatni Peti által mesélt (köszönjük szépen) történeteket a város délszláv háború alatti ostromáról, a mesterlövészek embertelen és teljességgel értelmetlen öldökléseiről és súlyos volt belegondolni, hogy azok az utcák ahol épp sétáltunk, 25 évvel ezelőtt mennyi értelmetlen halálnak voltak helyszínei. Az 1992-ben kezdődött ostrom 3 éve és 10 hónapja alatt 5500 civil halt meg. A várost körbevevő hegygerincen lévő lőállásokból folyamatosan lőttek, amit értek. Mindenkit megérintettek a hallottak. Az utcák azóta már újra lettek kövezve, de mementóként meghagytak pár helyen olyan részeket, ahol az épp ott mesterlövész által meggyilkolt emberek vére fröccsent szét az úttesten,járdákon... egykori vérfoltok pontos helyei, ma kimarva és piros festékkel kiöntve. Csak álltunk körülötte szótlanul. Mert ilyenkor nem lehet mit mondani, nem jön szó ami megfelelően kifejezné a gondolatokat, amik az ember fejében gombolyagként összetekeredve cikáznak. 

Nehéz volt búcsúzni Szarajevótól, engem olyannyira megfogott, hogy biztos vagyok benne, hogy visszatérünk még ide. Egy város egyszerre teli rabulejtően eklektikus kulturális értékekkel ugyanakkor rengeteg szenvedéssel és kínnal. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy legalább egyszer nézze meg ennek minden értékével és tanulságával.
/Ha jártatok már itt, kommentben írjátok le, meséljétek el nyugodtan, nektek mi volt a tapasztalatotok. /

Másnap reggel is szép napsütésre ébredtünk. 

A városból kifelé tartva a végtelen temetőket látva újra és újra csak egy előző esti mondat zakatolt a fejemben, amit a helyiek -ha kérdezik őket a múltról- mondanak : "A háborúnak vége... de béke sohasem lesz."

A hazaút mondhatni eseménytelenül telt -hála az égnek-. Még Boszniában, a bosnyák-horvát határ előtt jóval elkezdett szakadni az eső. De úgy, mintha a Niagara alján álltam volna, sem a plexitörlés nem segített, sem a felnyitott sem a lecsukott sisak... egyszerűen van az a pont, amikor beletörődsz, hogy 20km/h-ra csökkentett sebességgel haladva majleszvalami'. A határon aztán úgy -nem túlzok- 2-3 km-es sor fogadott minket.. Kamionok, autók tömkelege. Motorral elég gyalázat lenne, ha nem engednének minket előre, bár így is rommá voltunk már ázva, de nem akartam elképzelni, hogy ránk szóljanak a kedves határőrök, ha előre haladunk. Pedig de. Magához az átkelőhöz közeledve csorogtunk az autók mellett libasorban, amikor az éppen egyik autóssal üvöltöző határőr felénk forult és kézzel lábbal, habzó szájjal nekiállt integetni, hogy húzzunk vissza. Hirtelen az futott át az agyamon hogy 1. ezhülye. 2. ha most megfordulunk a zárón, akkor meg azért hágnak meg mindenkit. Szerencsére Peti pontosan ugyan azt csinálta a sor elején, amit én is tettem volna. Az ellenkező irányba bámészkodva úgy tett, mintha észre sem vettük volna a tőlünk 15 méterre hadonászó bosnyákot, aztán amikor az hátat fordított és megindult az épület felé, szépen lassan, mint a settenkedő rózsaszín párduc és teljesen előre gurultunk. A határon sikeresen átkeltünk, de az eső továbbra is szakadt. Lassú és nyögvenyelős volt, de végül megérkeztünk kis Hazánkba, Harkányba, a túra záró-állomására, ahol végre újra kisütött a Nap. Tankolás, pár korty víz és némi beszélgetés után, varacskos disznó outfittel indultunk tovább, ki-ki a maga otthona irányába.

Az aznapi távunk így 550km környékén állt meg.

Borzasztóan fáradtan, de felejthetetlen élményekkel és érzésekkel értünk haza. 
Mindenkinek ajánlom a balkáni túrákat, aki szereti a táj, a történelem nyers vadságát összekötni a gyönyörű hegyek, folyók és kiváló motoros utak egyvelegével. 

Ismételten köszönet illeti a www.motorozzvelunk.hu csapatát.

Ezt a túrát is vártam -háh, nyilván. De ezúttal nem csak a veretős szakaszok, hanem az előre betervezett útvonalak történelmi múltja és mesélni valója is izgalomban tartott. 

A szervező ismét a www.motorozzvelünk.hu csapata volt.

Szeptember 13-án, szerdán, már ahogy az lassan megszokott, munka után indultunk le a nulladik napi szállásra, Nagyatádra. Ki volt számolva az időnk, mert egyébként sem teljesen veszélytelen szürkületben motorozni, de így szeptember-október környékén még picivel nagyobb a rizikója, hogy valamelyik bambit vagy vaddisznót épp a főúton keresztül vezeti át a WAZE. ("A kettes etetőnél dugó alakult ki, kerülj balra.")  Bár hallottam már olyan sztorit, ahol a motorosok megúszták a vaddal való izmosabb találkozást, mégsem szeretném tesztelni ezt saját bőrömön és szívből kívánom, hogy senkinek ne is kelljen átélnie. Szerencsére megérkeztünk egyben és vigyorogva -ráadásul még világosban. Zével közben betöltöttük az első közös 22.000 km-t. Azért egy pálinkát a motor mellett (kemény hagyomány, nem szabad megszakítani) lehúztunk, csak az íze végett. Sokáig nem kuruttyoltunk, hiszen másnap reggel 8-kor Barcson kellett lenni (kb. 37 km Nagyatádtól) megtankolva, az eligazításra nyitott fülekkel.  
Sikerült is nem futópercre odaérni, kényelmesen ittunk egy papírpoharas benzinkutas kávét és a többieket várva, az eget kémlelve vigyorogtunk, hiszen ezerrel sütött a Nap.

Elkezdődött az eligazítás, elhangzottak a kötelezően betartandó szabályok és a jó tanácsok... "zöld kártyája mindenkinek itt van, ugye?" .. háh, persze hogy itt van, haggyámá, pont ne lenne itt mikor mindig a forgalmi mellé van csúsztatva.... - gondoltam magamban. Na jó, azért nézzük meg, csak hogy az a rövid, fekete-fehér, hatásvadász zenével kísért lassított felvétel is eltűnjön a fejemből, ahogy integetek a többieknek a határon és basszamázva ugrálok a bukósisakomon. Kicsit dobogó szívvel nyitottam ki a tanktáskám fedelét.. forgalmi kihajt, HUH! Itt van. Tudtam én, minek idegelem magam ilyen baromságokon. Azért csak széthajtogatom a papírt, megnézem már milyen lejárati dátum van rajta...... mhm... május 17.. öööö... az már elmúlt nem? .... Hogy az a kóchengeres rongybatekert egyfogú lápi öregasszony vert volna tarkón, amikor azt gondoltad, hogy "úgyisjóazmég", hámámeginhülyevoltálzsóófiaaaaa.. 15-17 perc tipródás következett, amikor is markolásztam ezt a ződ szart a kezemben és 20 másodpercenként szét -és összehajtogattam, azt remélve, hogy a következő megnézéskor rájövök, hogy a -TÓL dátumot néztem az -IG helyett.. de csak nem akart az a május 17-e novemberre változni..  Messziről hallottam, hogy valaki egy rövid és tömör cifrázás után felpattant a motorra és a túravezetők és ő közti 3-4 mondatnyi kommunikáció után elviharzik. Na akkor és ott kellett volna nekem is mennem utána. Ugyanis rajtam kívül még egy Úriember volt, aki viszont egyáltalán nem hozott zöld kártyát, egészen véletlenül neki is az Allianz-nál volt biztosítása és egészen véletlenül a városban az egyetlen biztosítós iroda épp kinyitott. (Ezt akkor még nem tudtam). Összeszedtem minden bátorságomat és odamentem Petihez jelezni, hogy pöti problem bukkant fel.. A homlokához csapott és kérdezte, (miután megjegyezte, hogy őszintén gratulál :D ) hogy hát akkor miért nem mentem el a Pistával aki épp az iroda felé gangol, hogy kikérje az aktuális papiruszt. Na jó, ugorjuk át, hogy miért nem jeleztem előbb, inkább mondd, hogy mikor hol találkozunk, mert én most húzok zöld papírt intézni. Megkerestem a neten az irodát. Na most Barcs nem egy nagy város. DE! ez az Allianz iroda úgy van eldugva, hogy a waze háromszor sírt fel hangosan és indította el magától a google maps-et a telefonomon, "feladtam,kérdezdmegőt" jeligére. Állítom, hogy az álcahálóval leborított másik álcahálót hamarabb megtalálom az Amazonas menti dzsungelben 300 méter magasról egy helikopterből kitekintve, mint akkor azt az ojjektumot ott Barcs központjában. Az idő hangosan ketyegett én meg keringtem sétálóutcáról sétálóutcára mint fing a gatyában. Bejártam az okmányiroda, a posta, a kínai kingkong áruház épületek bűvös háromszögét, amiből menet közben persze paralelepipedon lett, és mikor harmadjára vitt ugyan oda vissza a gps, leszálltam a motorról és beszaladtam az első utazási irodába megkérdezni a csajoktól, hogy merre van az arra. Némi vakarózás után kiderült, hogy nem is itt... Pedig olyan szépen alakult a reggel...
Mire visszabalettoztam maxigázon Zéhez, meglepődve láttam, hogy néhány 16-18 év körüli helyi erő nézi a járda másik feléről. Oo-Óóó mondom erre most nekem sem időm sem energiám. - oda sem kellett érnem, gondolom éles eszükkel kikövetkeztették a bőrruha, a kezemben tartott sisak és a tanktáska kombinációból (és abból hogy rohanok a motor felé), hogy enyém lehet ... "háhallod.. dicsagezgáddzsi!hámekkoramotorezmá?mijez béemvé? osztmennyitmegy?adodaviszlekegykört höhöhö" Miközben vettem fel a sisakot, illedelmesen és sorrendben válaszoltam: valóban,800,nem,attól függ és NEM. Gondolom a reggeli agysebész konferenciára igyekeztek ők is, én is siettem, így a reakciókat nem vártam meg, tovább indultam. Nagy nehezen meglett az iroda. hála a jó égnek nyitva volt, az Úr az asztal túloldalán nagyon kedves volt (megjegyezte, hogy kb. 6 perce volt itt egy motoros kolléga), így nem telt el pár perc és újra rohantam a Zé felé, immáron a friss biztosítási papírral. Na most kéne megtalálni a többieket. Mivel megbeszéltük az útszakasz első soktíz kilométerét a határ után, elindultam a határ felé, beálltam a sorba, ekkor gurult mellém Pista. Na mondom ő is eltévedt, vagy mi a pikula van? Mondja, hogy miután ő végzett, visszagurult a főúton, hátha összefut velem, de nem voltam sehol, ezért ő is visszajött a határhoz. Lényeg a lényeg, zöldkártya pipa, Pista is meglett, a többieket pedig simán utolérjük. Mondanom sem kell, a határon nem akarták elkérni a frissen kiizzadt papírom, de udvarias mosollyal beletörölgettem a horvát határőr-hölgy szemgolyójába, "mosmámegnézed!?" felkiáltással. Itt kell megjegyezzem, hogy a határőrök nagy százaléka kifejezetten kedves volt velünk, motorosokkal. Kivétel persze itt is akadt, de az a sztori majd csak a történetünk vége-felé fog jönni. Még csak kilenc óra után jártunk nem sokkal, de már többször gyöngyözött a homlokom, mint máskor összesen egy hét alatt.

Meglódultunk a többiek után, nem mondanám, hogy minden sebességkorlátozó táblát pontosan betartottunk, fogalmazzunk úgy, hogy a józan paraszti ész határain belül inkább ajánlásnak vettük. Az első hivatalos megálló Lipikben volt, ezelőtt nem sokkal értük utol a bandát. Szépen besoroltunk ki-ki a maga helyére és egy picit fellélegeztem. Lipikben ittunk egy nagyon finom kávét és hátra dőlve süttettem magam a terasz székén. Közben hunyorgásra húzott szemmel és a fejemen körbeérő, elégedett mosollyal konstatáltam, hogy az ovisok és a nagypapák is megálltak egy-egy pillanatra Zé mellett, hogy alaposabban szemügyre vegyék.
Sokat nem időztünk a kávézással, indultunk tovább Mostar felé, ami bizony még elég távoli célpontnak tűnt. Banja Luka városában megálltunk tankolni, ezután a gyönyörű Orbász (Vrbas) folyó mentén továbbra is délnek tartva elértük Jajcát (Jajce), ahol körbesétáltuk a híres vízesést és a vízimalmokat. Ezek látványa a Gyűrűk Urát juttatta eszembe, apró kis hobbitfalva, mohás tetőkkel, vízzel, magas fákkal. Érdekesség, hogy ez a város volt anno a végvár-rendszerünk egyik legdélebbi pontja, Mátyás király idejében Jajcai bánság néven Magyarország része volt. Nem mellesleg ezt a vízesést még Csontváry Kosztka Tivadar is megfestette.

Mostar még mindig elég távolinak tűnt, így Petivel közösen megosztozva betoltunk egy fura, talán(?) pitában lévő szendvicset, ami egy lakókocsiból átalakított, út szélére támasztott, kis helyes terasszal körbeépített bódéból volt beszerezhető. a kajakikérő ablak fölé ragasztott fehér papírra csak egy felirat volt nyomtatva: "HALAL FOOD" ... Próbálj meg úgy rendelni, hogy közben harákolsz az elfojtott röhögéstől. A szendvics zseniálisan finom volt, a kiszolgálás hibátlan, még azt is meg lehetett velük beszélni, hogy Euróban adjanak vissza, pedig itt Boszniában a helyi fityinget "KM"-nek hívják. (ezt mi változatosan vagy helyi bizbasznak, kilométernek, esetleg kilomárkának hívtuk, mikor épp mi illett a szövegkörnyezetbe) A lényeg pedig az, hogy bármivel is fizetsz, Te bizony ebben a KM-ben fogod a visszajárót megkapni, ami hivatalosan egyébként 'Konvertibilis Márka' . (A története röviden annyi, hogy 1998-ban került bevezetésre az ENSZ nyomására, az egységesítés jegyében, így a bosnyák dínár, a szerb dínár és a horvát kuna helyett azóta a konvertibilis márka a hivatalos, közös pénznem.) Különösen jó, hogy túravezetőink felhívták a figyelmünket arra, hogy a fizetőkapuknál (autópálya) vagy pontosan adjuk a pénzt (eurót) vagy a lehető legkisebb címletet nyújtsuk be a bódéba (fém eurót el sem fogadnak, azt mosollyal kísérve azzal a lendülettel adják vissza az ablakon "naneszórakozzálhülyegyerek" arckifejezéssel), mert a konvertibilis márkával sok mindent nem tudsz majd utána kezdeni és viszonylag szar lesz a 236 db visszaválthatatlan fémdarabbal a zsebedben csörögni. Vagy esetleg még megpróbálhatjuk eladni Rókának az üvegtigrisből

A gyönyörű Neretva folyót kísérve indultunk tovább délnek, Mostar felé. A Nap mintha csak nekünk sütött volna, a Neretva mentén magasba húzódó hegyek csúcsai mögött néha el-elbújt, de végig kísért minket egészen Mostarig. Este 18:20 körül érkeztünk meg és pakoltuk le a motorokat. Fújtunk egy nagyot. (Mindeközben azért 1-2 pálinkát is leküldtünk természetesen, hiszen ez már komoly hagyomány lett).

Gyors fürdés és átöltözés után besétáltunk az óvárosba. Én személy szerint még sohasem láttam Mostart, csak dokumentumfilmeken, fotókon. A falai nem csak a sajnálatos eseményekről mesélnek, különleges hangulata és magyar vonatkozása (az "öreg híd" újjáépítése) miatt erősen versengett nálam a dobogó legfelső fokáért de -bár csak arasznyival elmaradva- a második város ezen a túrán, ahová azonnal visszamennék.

Rengeteget lehetne róla mesélni, s mivel a következő és egyben idei utolsó túránk során is érintettük, így ebben a leírásban nem eresztem bővebb lére a mondandóm. Egy kifejezetten helyi jellegzetességekben bővelkedő étterembe mentünk vacsorázni, ahová az öreg hídon átsétálva jutottunk el. Az egyébként kedves és vendégszerető pincérek, kihozták a grill-tálat (hozzáteszem ez a MINI jelzővel ellátott grilltál volt, szerintem a normál méretűvel még ma is ott küzdenék), egy akkora tálcán mint egy Zil platója. Beburkoltuk ki-ki maga ízlésvilága szerint a vacsorát, majd egy rövid sétát követve visszatértünk a szállásra. Beszélgettünk még egy ideig a teraszon, aztán elvonultunk aludni. 

Reggel a rövid de tömör eligazítás után első utunk Mostar fölé magasodó Hum-hegyre vezetett, ahol leparkoltuk a motorokat és körbesétáltuk az ott felállított, 23 méter magas katolikus keresztet, ami lentről, szinte a város összes pontjáról jól látható volt. Éjjel, még a hotel teraszáról nézve úgy tűnt, mintha a kereszt a hegy felett lebegne. Visszagurultunk a szűk, hajtűkanyarokkal tűzdelt úton a városba és délnek indultunk, a Buna folyó forrásához. Megérkeztünk ehhez a hatalmas hegyek közt zúgó, kristálytiszta kékeszöld folyóhoz és egy pillanatra elállt a szavam. A folyó épp az előttünk égbe meredő hegy gyomrából ered, a két orom találkozásánál, a hegyfalba ékelődve pedig egy kolostor áll büszkén, amit a török szultán építtetett a XVI. században. Kávéztunk, beszélgettünk egy picit és indultunk tovább. Irány Montenegro!! 

Már igencsak vágytam a tenger látványát, elhatároztuk páran, hogy ha lesz rá lehetőség és idő, akkor úszunk egyet a sós lében. Gacko-nál megálltunk még egy kávéra, majd délnek fordultunk a Kotori-öböl felé. Az észak-nyugati csücskénél lukadtunk ki, ahonnan tovább ereszkedtünk lefelé és a legszűkebb keresztmetszeténél kompra szálltunk, hogy átjussunk az átellenes oldalra. Kiültem a komp szélére és néztem egy picit a szinte feketébe hajló, kristálytiszta, mélykék tengert, ahogy a nagy hajótest elől menekülő víztömeg tetejét fehér buboréksereg özönli el, és megint azt éreztem, hogy éppen ott vagyok, ahol lennem kell.

Kikötés után az óváros felé vettük az irányt, ami számomra is meglepetés volt, mert úgy kb. 30 kilométer óta lilára rágtam a számat, hogy mikor fogja Zé bemondani az unalmast benzinhiány okán. Már elképzeltem, ahogy kommandózva kúszok a kertitörpék között, hogy lecsórjam a slagot valamelyik háztól, üzemanyag lopikázás céljából.. (bíztam benne, hogy valamelyik túramájszter kifogyhatatlan tankjából kapok engedélyt vészhelyzet esetén átcsocsózni egy kis benyát Zébe) A lényeg, hogy mikor már azt hittem, hogy a következő emelkedőt már babettás stílusban fogjuk abszolválni, a benzinkút helyett lekanyarodtunk az óváros alatt fekvő strand felé.. Hát mondom..., értem én, hogy meleg van, meg szívesen úsznék már egyet, de biztos voltam benne, hogy ebből tényleg lábbal hajtós rollerezés lesz. Kb. 50 perc szabadidőnk volt, ki-ki maga belátása szerint elment ebédelni, fagyizni, vagy éppen -mint mi is- úszni. A víz, fogalmazzunk úgy, hogy nem volt túlságosan meleg, de azért bírható sőt pár perc után kifejezetten kellemes volt. Próbáltunk pár fotót csinálni a parton, tudjátok, olyan hason fekvős, könyöklőset, amikor a tested 3/4-e még a vízben van. Nnna. Igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy a beesési szög, meg a fénytörés miatt nézek csak ki úgy, mintha egy tengeri tehén és egy vietnámi csüngőhasű szerelemgyereke készülne megfulladni, de aztán be kellett látnom, hogy még mindig nem vagyok két méter magas és 50 kilós Victoria's Secret kifutómodell, így mielőtt a greenpeace-t riasztották volna, inkább kimásztam a vízből és gyors száradás után visszaöltöttem magamra a bőrgúnyát. (Külön sztori, ahogy a 80%-ban szárazra törölt testedre próbálod nyekergés közepette magadra cibálni a bőrcuccot, közben meg ugrálsz egy lábon mint a sérült gólya) Mindenki visszatért a kis kikapcsolódásból, így motorra ültünk és tovább indultunk és szerencsére a benzinkútig sem kellett Zét eltolni. Még a partról Peti felmutatott az öblöt körülölelő hegyek közül a legmagasabbra és mosolyogva mondta, hogy nemsokára onnan fogunk lefelé bámészkodni. Picit szürreálisnak tűnt ez a kép, de kíváncsi is voltam. Előre leszögezték, hogy hajtűkanyarból és szűk, nem mindig a legjobb minőségű utakból nem lesz hiány, így mindenki figyelmét felhívták kísérőink, hogy extrán odafigyelős a szakasz.

Valóban az volt és ahogy az lenni szokott, az elején még két sávos út fokozatosan kezdett szűkülni és egyre élesebben kanyarogni, ahogy haladtunk felfelé. Az út hegy felőli oldalán sokszor belógott egy-egy szikla, a külső oldalon pedig vagy kopottas szalagkorlát, vagy még az sem volt. Ennek ellenére nem volt meredek pulzusemelkedést okozó a szakasz, viszont annál szebb.. A csúcsra felérve félreállítottuk a motorokat és hosszú percekig csak kémleltük a kilátást. Ilyenkor csak állsz csendben és próbálod az agyadban elraktározni a képet, a hangokat, az illatokat. Most is úgy érzem, hogy -bár ott és akkor alaposan körbenéztem- az ilyen kilátásból sosem elég, valahogy minden pillantásnál felfedezel egy új színt, egy új hegycsúcsot. A szállásunk előtti utolsó megálló a szomszédos Lovcen Nemzeti Park közepén elhelyezkedő óriási mauzóleum volt. A hegytetőn lévő hatalmas épület környezete elképesztően gyönyörű, aki arra jár mindenképpen ajánlom, hogy menjen fel odáig, a mauzóleum is, de a körülötte lévő táj pláne megéri azt az egy órát. A növényzet különleges, a fenyőkkel, olajfákkal, gyógynövényekkel, bokrokkal teli sziklás fennsíkok és hegyoldalak látványa maradandó élmény.

A mauzóleum egyébként Montenegró leghíresebb filozófus-költőjánek, Petar Petrović-Njegošnak állít emléket. Én magam Petivel és Zolival karöltve, köszönettel megtagadtam a 461 lépcsőfokból álló oda-vissza küzdelmet, mert bár egyébként sem éreztem óriási késztetést, de a szalaghiányos térdem már a gondolatra is hangosan felsírt. A Nap egyre laposabban sütött, a hőmérséklet is érezhetően csökkenni kezdett. Miután mindenki visszatért a motorokhoz, meglódultunk a szállásunk felé, amit kiszúrtunk már nézelődés közben is: az alattunk elterülő völgybe lenyúló erdősáv tövében állt. Ismét fáradtan, élményekkel teli nap után estünk be a szállodába, ahol szokás szerint leküldtünk 1-2 páleszt és mire körbe néztem, már egy korsó sörrel a kezemben kóricáltam. Vacsora és alvás következett, hiszen másnap egy hosszú szakasz várt ránk: visszatérünk Boszniába és bejárjuk a keserédes emlékeket mesélő, csodálatos Szarajevót...

 Folytatás hamarosan.

Úgy örültem neki, hogy megint motorozom, mint herpeszes Ödönke az új bicajnak.
Az ésszerűség határán belül (haha, vicceltem, olyan nincs nekem :D ) most aztán még oda is motorral járok, ahová a király is gyalog. Gyorsan be is terveztem a nyár hátralevő részére 3 azaz 3 db túrát, lehetőleg mindegyiket más irányban gondolkozva.

Ezek közül az első, "a nagy visszatérés", a 2 az 1-ben túra volt. Egészen addig amíg nem kezdtünk el beszélgetni a konkrét útvonalról, nem is gondolkoztam azon, hogy belenyúltam az egyik legkoncentrálósabb, odafigyelősebb túrába rögtön kezdésnek. De nem is én lennék, ha valami felföldi tulipánkerülést választottam volna. Az indulás hetén kedden, 1 nappal a rajt előtt, reggel 8-kor a Kawasaki szervizben nyitottam, hogy ugyan pici csúszással de megejtsük a 18.000-es olajcserét (saját magammal versenyeztem minden alkalommal, hogy szinte km-re pontosan vigyem Zé-t 'felülvizsgálatra'), kicseréljük a fékbetéteket (még volt rajta anyag, de ha már ott voltam jobb szerettem volna a szezonban ezt a 3 túrát az új betétekkel letolni) és beapplikáljuk a db killert a kipufogóba (köszi Csabi, ha nem szólsz el is felejtem)... már ott elkezdtem morogni a 'sógorék' szabályzatán és kifacsart hülyeségein. Becsavaroztuk a kipufogó végébe a fémdugót, beröffentettem Zét és menten hülyét kaptam. Egy végstádiumú kehességgel küzdő, magát épp a szakadékba vetni kívánó babetta öblösebb sikollyal küzdött volna, mint csóri motorom ezzel a dugasszal a hátsó felében. Menet közben mikor a gázt elengedtem, olyan furcsa sípolóan rötyögős hangot adott ki, mintha a perifériás látóteremen kívül esve folyamatosan követett volna egy 50 köbcentis mákdaráló. (Mikor a többieknek előadtam ezt, megszakadtak a röhögéstől, mert bevizualizálták, hogy üldöz egy robesz). SEBAJ. Bementem dolgozni, aztán haza és összepakoltam. Másnap munka után Pergiéknél landoltam, hogy onnan meglóduljunk Szentgotthárd irányába, ahol a nulladik napi szállásunk volt. Amíg ő készülődött, a ház úrnője (Gyingyu) gyártott nekem egy zseniális jeges kávét, ami után már kevésbé éreztem úgy, hogy Veszprém magasságában fogok elaludni a motoron.

Bár nem rohantunk de azért úgy voltunk vele, nem lenne baj, ha nem éjfélre érnénk le. Az M7-en kezdtünk, aztán a 8-as úton gangoltunk végig egészen a célig. Az utolsó 3/4 órát már kukk sötétben tettük meg, amivel alapvetően nincsen baj, de ezen a szakaszon valamiért folyamatosan az út két szélét néztem felváltva, attól tartva, hogy valami világító szemű Vuk, Bambi, Timon & Pumba megjelenik az árok szélén. Odaértünk, gyors sör, aztán vacsora, aztán a diétát zárójelbe téve még két gyors sör és alvás.

Reggel 8 - Mol kút, végre. Mennyünkmámennyünkmá.
Két csapatra oszlottunk, a nézelődős túrát Lazapeti, a motorozós túrát Baka Peti vezette. Menet közben többször is kereszteztük egymás útját, igaz ezek többnyire csak pár perces találkozások voltak. A határ átlépésekor még átfutott a fejemen a legutóbbi letenyei balhém, amikor is betakaróztam a motorral az első 300 méter után és a sisak alatt halkan kuncogva reméltem, hogy meg sem állítanak és nem kell újra eljátszanom ezt a magánszámot. Nem kellett. Yess. Körübelül a harmadik faluban kezdett el csepegni az eső, mindezt napsütés közepén sikerült az időjárásnak produkálnia, felnéztem és csak annyit mondtam, hogy "nanee.." Na de. Itt kezdődött az armageddon. Egy rövid ideig autópályázva, Graz alatt elhúzva az első hágónk Klippitztörl volt, itt még ha jól emlékszem egészen jó fej volt az időjárás. aztán jött a Flattnitzer Höhe. Annyit mindenképp meg kellett állapítanom, hogy az osztrákok sem állnak a helyzet magaslatán az autópálya-minőséggel, bár nem tudom, hogy náluk ez a helyi Pénztáros Lőrinc-féle ügyleteknek köszönhető, vagy csak simán valóban öregek az autópályáik, de hogy ha lenne vesekövem már nem lenne, az is biztos. Egy-egy szakaszon jöttek ki a szemeim mint a csigának, azon imádkozva, hogy 'ugyenemkaptamdefektet,monddhogynemkaptamdefektet'.. nem, nem kaptam, egyszerűen csak ilyen szar az út. Arról nem is beszélek, hogy a negyedik indokolatlan 80-as táblánál éreztem a csodálatot a közlekedők iránt, amiért nem minden rendőr/autópályafelügyelő járkál a popójukból kilógó sebességkorlátozó táblákkal. Én tényleg nem értem miért kell nyolcvannal menni ott is, ahol hibátlan lenne az út. A sokadik "schnell ist laut!" (a gyors, hangos!) plakátnál Zé is hangosan felröhögött. Alá kellett volna írni, hogy a halk meg halálos. (Egyszer ütöttek el egy teszkó parkolóban, az is egy prius volt, mert a vidéki jányka =én ugye ahhoz van hozzászokva, hogy a járműveknek van hangjuk is, ott meg már csak azt konstatáltam, hogy indokolatlanul ülök egy kályhaezüst színű motorháztetőn) Most már legalább tudom, hogy ez a népség szívesebben hallgatja ezek szerint egy csendesen az életéért a külső sávban 94-gyel küzdő toyota suhanását, mint egy jó V8-at mondjuk egy E92 M3-ba beépítve.
Az esőruhát azt hiszem csak háromszor kellett fel-le venni, ami nem azt jelenti, hogy csak háromszor áztunk rommá, hanem azt, hogy háromszor próbáltunk meg optimisták lenni. Az Aigner-Németh duó leckéket vehetett volna Pepétől időjárás-előrejelzés terén, aki a sor elején félreállva minden egyes elázás előtt 2-3 km-el szólt, hogy öltsük magunkra a nejlont.

A következő hágónk a híres Nockalmstraße volt. Becsengettük az útdíjat és meglódultunk felfelé. Az eső, a vizes út és a leginkább kanyarokban és/vagy féktávokon, az út teljes szélességében elhelyezett, csúszós vadrácsok (Udo, hogy nektek milyen jó ötleteitek vannak, de tényleg!) sem szegték jókedvünk, csapattunk felfelé vigyorogva. Menet közben is gyönyörű volt a kilátás, fent a csúcson pláne. Az idő szürke és távolban ködös volt, a hőmérőt nem figyeltem, de 9-10 foknál nem sokkal lehetett melegebb, amit viharos szél kísért. Itt megegyeztünk egy ebédben. Bevállaltam egy Gulaschsuppét, ami pörköltnek nem volt annyira rossz, ellenben levesnek igencsak sz@r vót. A többiek viszont zseniálisan kinéző császármorzsát lapátoltak befelé.
#mosmámindegy #adszegyharit?

A másik oldalon lefelé a szinte egymásba érő hajtűkanyarokat gyakoroltuk. Nem volt egyébként vészes, igazából az volt a furcsa, hogy kívülről nézve akár még időjárás-szidásba is fulladhatott volna a szituáció, de basszus! Élveztük! Minden megálló alkalmával vigyorogva szálltunk le a motorról, hol egymáson röhögtünk mutogatva, hol saját magunkat figuráztuk ki. Én speciel úgy néztem ki az esőruhában, mint a Michelin reklámokban az a furcsa fehér hurkagyurka. Ráadásul amíg a hátamon felfújódott a menetszéltől, a két felkaromon csattogtatta a huzat, amitől azért pár km után rendesen idegállapotba' jöttem. Maóni. A napi hágó-adag lezárásaként még megmásztuk a Gailbergsattel-t. igazából egy ideje már úgy szakadt az eső, hogy tök felesleges volt a plexit is megtörölni, néha a kezem a kormányt elengedve ökölbe szorítottam, hogy a kesztyűmben tartózkodó két deci vizet kipaszírozzam és a közepesnél erősebben koncentráltam, hogy lássak is valamit. Néha megvicceltek minket Zével a javított útrészek, felhordások, de rendületlenül kanyarogtunk, igaz az egyik hajtűben egy pillanatra becsúszott a csoki, mikor láttam, hogy pont egyszerre érünk oda egy fullra rakodott kamionnal, de probléma nélkül megoldódott ez is szerencsére. 

Megérkeztünk Mauthen-be, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. (Gasthof Edelweiss - Bierhotel Loncium:  ajánlom mindenkinek, aki arra jár, zseniális kaja és kiszolgálás, minden abszolút motorosokra hangolva van megszervezve, még a szárítószobának kinevezett kazánházba is bejáratosak voltunk, hogy legyen esélyünk a száraz kesztyűre és csizmára másnap.)
A Motorokat az udvar végében felhúzott hatalmas alapterületű garázsban támasztottuk le. Szegény Zé olyan mocskos volt, mint egy varacskos disznó. Levettük a felszereléseket a motorról és mielőtt elindultunk volna szobafoglalásra, lehúztunk 1 (na jó 2) korty velkám páleszt. Este azért nem kellett nagyon altatni senkit, vacsora után még némi beszélgetést folytattunk a következő napokról, arról, hogy a Dolomitok teljesen járható és fix opció, viszont a Grossglockner a maga 2 fokos, szeles és hókásás időjárásával (hidegfront rulez) nem biztos, hogy díjnyertes ötlet lenne. Abban nem kételkedtem egy másodpercig sem, hogy ha a Glocki ki is marad, fogunk találni helyette szakaszokat, amitől körbeér majd a vigyor a fejünkön. Pár imát azért elmormoltam elalvás előtt a másnapi napsütésért. Valamit elcseszhettem az utolsó bekezdésben, mert az éjszaka közepén valahová a közelbe bevert egy olyat a villám, hogy az ágyammal együtt ugrottam fel 20 centit a földtől. Na, mondom ez oszt igen, szépen alakul a következő napi terv. #mégmindigesik #nemhiszemel

Kitaláltuk, hogy elindulunk Olaszország felé, hátha a macskabarát makarónis srácoknál jobb idő van. 40 km után félreálltunk a Nassfeld-i hegytetőn, mert az épp előttünk guruló féklámpáján kívül az égi világon semmit sem láttunk. A kezdő szakasz megkoronázásaként egy szembe jövő platós ganyéhordó autó éppen mellettem talált telibe egy 40 centi mély és 3 méter hosszú pocsolyát. Ezzel a lendülettel úgy 7 liter vizet vettem az ölembe. A koktélcseresznye a tejszínhab tetején azonban nem ez volt.. hanem az először jéghideg, aztán furcsa meleg érzés. Bezony... amiből arra következtettem, hogy: 1. vagy partizán módon becsöveltem 2. vagy átjutott a víz a nájlonoverálon. Félve kezdtem el tapogatni magam menet közben egy kézzel, (mondjuk ez a koreográfia így utólag belegondolva elég furcsán nézhetett ki) aztán konstatáltam, hogy bizony a tépőzár a cipzár felett olyannyira átázott, hogy elengedte magát, a cipzár a hasam tetejéig lecsúszott, így tulajdonképpen a szembejövő diszperzitesvödörnyi víz megragadt a ruhám alatt, már csak pár koi ponty és egy kis hínár hiányzott volna a modern akvárium konstellációhoz. Szerencsére épp megálltunk nem sokkal később, így ki tudtam fordítani magam esőruhástul. 10-20 percet álltunk a szakadó esőben, közben halkan morfondíroztunk, hogy mit is kéne csinálni. A csapat egyik fele itt döntötte el, hogy ők bizony visszafordulnak a szállásra. Pergi motoros csizmája -mivel előző nap is beázott- úgy nézett ki mintha a támad a mars filmből lépett volna elő, az ezüst színű duct tape-el úgy körbetekerte, hogy borotválkozni lehetett volna a tükörképben. De sajnos ennek ellenére is átszivárogtatta magán a nedvességet. Ő legalábbis ezt mondta, szerintünk csak megizzadt a lába. A csapat puding része hazament (bocs srácok :D), mi tovább gurultunk. Én speciel úgy voltam vele, hogy egyrészt motorozni jöttem, másrészt szakadó esőben, nem a legkellemesebb körülmények közt is meg kell tanulni menni. Csúszóson, felhordásoson, nagy forgalmason, vízátfolyásos hajtűben.. Megkaptuk a jutalmat érte. A hágón lefelé haladva fokozatosan kezdett el sütni a Nap, itt-ott egész száraz szakaszokat is találtunk. A táj gyönyörű volt.

Leérve tovább haladtunk ugyan a fekete felhőknek hátat fordítva, de továbbra is ronggyá ázott felszerelésben. Fél egy magasságában megálltunk ebédelni, levest szürcsölve, salátát majszolva beszélgettünk és közben gondolatban ellen-eső táncot topogtunk. Nagyon, nagyon vágytuk már a száraz utat, az igazi szerpentines szakaszokat. Miután leülepedett a madárkaja mindenkinek a gyomrában, a meg nem ivott sör után vágyódó tekintettel hagytuk ott az éttermet. (Finom az az ásványvíz is... ja .... nem) Irány a Vrisc hágó!! Felfelé menetben talán azt mondom először tudtunk amolyan so-so menetet tolni, az út többnyire mintha száraz lett volna, ilyenkor azonban ha az előttem menő hátsó kereke és az aszfalt találkozásához pillantottam, láttam, hogy bizony csapódik felfelé a vízsugár még mindig. De érezhetően egyre jobb volt a helyzet. Azért szépet verettünk felfelé. Fent a tetőn megálltunk, körbenéztünk, fényképeztünk. Lefelé Zével átkapcsoltunk enduro fokozatra. Az egy dolog volt, hogy a hajtűkanyarokat aszfalt helyett macskakővel rakták ki (nem csúszott egyébként, csak kinézetre volt berosálós), de elég sok helyen az út teljes szélességében fel volt túrva, marva és vastagon vágott kővel megszórva. Zét egy gázon tartva szépen átjöttünk az összes csúszkálós, süppedős kavics-szőnyegen.

És ami ez után jött, az maga volt a boldogsághormon robbanás. Villacher Alpenstraße. Gyerekek. Hát, én tudom, hogy ez egy blog és ide nem illene csúnya szavakat írni. De ez kurvajó volt. Száraz volt az út, a fenyők közt átszűrődött az immáron teljes gázzal szikrázó napsütés és csak robogtunk felfelé, dinamikusan, lendületesen, már-már túl tökéletesnek tűnő íveken, szinte zéró forgalomban. Fent gyönyörű volt a kilátás, igazi dús zöld füvű legelőn szunyókált egy komplett ménes, fenyveserőkkel tűzdelt hegyoldalak vettek körül minket. Behaladtunk a nagy étteremként, kocsmaként funkcionáló rönkházba, ahol a napsütéses teraszon üldögélve szürcsölgettem egy kávét, a többiek tolták a császármorzsát, az almás rétest és közben olyanokat nevettünk, hogy tőlünk harsogott a komplett vendéglátóipari egység. Arra emlékszem, hogy nem láttam a könnytől. (Az igazi sírás akkor jött mikor levettem a csizmám :D #nemisigaz #csakvicceltem) A lefelé csapatás is hasonlóan euforikusra sikeredett, motorosokkal inkább találkoztunk, mint autóval. Az indulás előtt Pepe megkérdezte, hogy megállunk-e a hegy közepe felé lévő parkolóban, mert onnan nagyon szép a kilátás? .... Mhhihcsodaaa? Megállni nézelődni, amikor épp kezdene bemelegedni a gumi? Dehogyállunkmeg. Majd lentről megnézzük. Na, nesze nektek kultúra meg természet.

Innen úgy beszéltük meg, hogy lassan hazafelé vesszük az irányt. Hála a magasságosnak, Pepe felnézett az égre és azt mondta magában, hogy ha ezek a jómadarak motorozni akarnak akkor megkapják. Egy 100 km-es kerülővel mentünk vissza a szállásra, zseniális elnyújtott, tempós kanyarokkal, emelkedőkkel, könnyed előzésekkel, a Nap közben elkezdett egyre laposabban sütni, gyönyörű volt az időnk is és ami talán azt hiszem mindannyiunknak óriási örömöt okozott, az a csontszáraz aszfalt volt.
A szállásra visszaérve még a motorok közt torzomborz fejjel, fültől fülig vigyorral a hagyományt szigorúan életben tartva körbejárt a pálesz, aztán beljebb haladva még szintén motoros szerkóban a bárpulthoz helyezkedve betoltuk a sört (szintén hagyomány, most mit csináljak, az ilyet nem lehet csak úgy megszakítani) és egy gyors zuhany után lementünk hogy belapátoljuk az ismét zseniálisra sikeredett vacsorát.

Fáradtságunk ellenére aktívan beszélgettünk, BMW-ről, Ducatikról, száraz kuplungról (#jóhangjavan #dehogyvanjóhangja #jódeszar #szarafrancot #najómitiszol) tervekről, szervizekről és úgy általában a motorozásról, no meg a jól sikerült napról. Nyilvánvalóan kiszívtuk a vérét a nap elején hazafordult társaságnak, sűrűn kérdezgettük milyen volt lábat áztatni az ekcémás osztrák nyuggerek között a szomszéd falu uszodájában.

10 óra magasságában elvonultunk aludni, hiszen másnap a Dolomitok csipkés hegyei vártak ránk, az előrejelzés szerint csupa napsütésben...

Folyt.köv. :)