Több, mint két teljes hónap telt el az utolsó bejelentkezésem óta. 
Feleslegesnek gondoltam egy alapvetően motoros blogot további ortopédiai, sebészeti témakörökkel higítani, így inkább  hallgattam és próbáltam arra koncentrálni, hogy a mozgásképtelenségtől ne boruljak ki, csak néha. Háát, nem mindig ment! Egy olyan típusú embernek mint én, aki öt percenként talál ki magának valami újabb marhaságot, az egyik legnagyobb büntetés sántának lenni, hetek teltek el mire le tudtam vánszorogni a kb. 60 méterre lévő boltba. Az a furcsa az ilyen sérülésekben, hogy meggyőződésed, hogy ez a térd bizony soha többé nem lesz a régi (mondjuk ez igaz is), nem fog hajolni, nem fog tudni terhelést viselni. Pedig de, csak birka türelemmel kell viselni minden napot és megpróbálni nem sírva fakadni, amikor ránézel az egykor szebb napokat látott combodra és az izmok helyén csak és kizárólag valami plöttyedt, zselatin állagú izét látsz. Vagy, mikor éjjel arra ébredsz, hogy a teljes hosszában merevített bal lábaddal együtt álmodban megpróbáltál oldalra fordulni és érzed, hogy a combcsontod fordul a testeddel együtt, ám a lábszárad a helyén marad, akkor azért fogalmazzunk úgy, hogy kibírja az ember lánya röhögés nélkül. Kínkeserves pár hónap volt, de ebből is tanultunk. Egyrészt azt, hogy ki lehet bírni ezt is, másrészt azt, hogy ha még egyszer valaki gumis talajú, meg egyáltalán bármilyen talajú tornaterem közelében lát, azonnal hívja rám a rendőröket, mert bármikor ön -és közveszélyessé válhatok. Ha még labda is lesz a közelemben -és én még nem tettem meg- akkor szúrja ki azonnal. 

De ennek már vége!

Jöjjön a lényeg.

Zé-t majd minden nap meglátogattam. Nem volt egyszerű kibékíteni, rágtam a gondolatot minden nap egyre erősebben, hogy én bizony most már nem csak ráülök és brümmögök, hanem karikázom is végre egyet.  Amikor már tudtam lajhár módon lépcsőzni és az orvos is enerváltan, szemforgatva annyit válaszolt a kérdésemre, hogy "jah.. motorozhat, csak ne essen el"  ( #köszCsokisokatsegítettél ) - bár még nem tartja jó ötletnek, fogtam magam, beöltöztem és eldöntöttem, hogy hazagurulok Pannonhalmára egy péntek este. Zökkenőmentesen ment minden, kisikítoztam magam a bukósisak alatt, zseniális volt újra érezni, hallani és átélni ezt, ami annyira leírhatatlanul hiányzott már. 

Ha már belecsaptam a lecsóba, újra nekiálltam kirándulni bár még csak itthon, illetve munkába is motorral jártam innentől kezdve. Egy komplett hétvégét erre szánva Petivel bebarangoltuk a Balaton-felvidéket, aztán Gáborral kiegészülve egyik szombat este csináltunk egy éjszakai budapesti túrát, Hármashatár-heggyel, Citadellával, belvárossal - na jó, meg fagyizással fűszerezve. (Ezen az éjszakai motorozáson betöltöttük Zével a közös 18ezrediket <3 ) Volt, hogy egy fél nap szabadságot kivéve legurultunk Andrisékkal Tihanyba fürdeni, többször megjártam Pest-Balaton-Pannonhalma-Pest útvonalat is (ezt a 82-es utat sajnos még mindig imádom), útba ejtve barátokat egy jó grillezéssel, rozéfröccsözéssel, fürdéssel megspékelt hétvégéken. 

Újra kisimutam, Zé fejidomjáról is eltűntek a ráncok és újra kerek lett a világ.

Amit mindenképp szerettem volna picivel részletesebben elmesélni, az viszont a Driving Camp-en tartott motoros vezetéstechnikai tréning. 

Augusztus 9-én meglódulok többed magammal a Dolomitok és a Grossglockner irányába, így pont tökéletes időpontban jött szembe ez a vasárnapi lehetőség.
A www.motorozzvelunk.hu által is hirdetett esemény főinstruktora és főszervezője, Homonnai Péter (pitykemotor.hu) volt. Először volt vele szerencsém találkozni, az eddig hallottak alapján pedig minden pozitív információ beigazolódott róla : végtelenül türelmes, nyugodt, humoros és hihetetlen tapasztalt tanár, akitől élvezet tanulni. Nincs hülye kérdés, nincs nyitva hagyott téma. A tréning reggel 9-től délután 4-ig tartott, amiben azért -főleg a meleg időre való tekintettel- voltak kisebb szünetek és egy ebéd is. Két területen gyakorlatoztunk, amíg a kisebb pályán a lassú manővereket (kiskör, 8-as, egyenes vonalú szlalom, eltolt szlalom) próbáltuk kivitelezni, a nagy pályán a lendületes kanyarvételeket, helyes íveket rögzítettük. 

Nem fogok kamuzni : első vezetéstechnikai tréningem volt motorral, így némileg be voltam rittyentve az efféle alakzatok motorozása miatt. Tudtam, hogy baromi könnyűnek néz ki kívülről figyelve, de egyébként nagyon nem az. Zé kormányszöge extrém kicsi, saját vetélytársaihoz képest is, így a szűk kanyarokban ennek hiányát a motor döntésével kell pótolnom, ami lendületben nem probléma, lassú sebességnél viszont számomra meglehetősen nagy kihívás, ezt nyilván már közúton és az eddigi motorozások során is érzékeltem. Szerencsére borulást vagy bármilyen necces szituációt azért nem produkáltam, bár a fejemben ez is benne volt a pakliban. Ahogy azt előre sejtettem is, bőséggel van még mit gyakorolni. Viszont megvan a következő cél: addig csinálni, amíg nem fog zsigerből menni az összes feladat. Önmagamhoz képest délutánra is éreztem a fejlődést, ami csak megerősített abban, hogy 'jóleszez', csak bele kell fektetni a melót, mint minden másba. A reggeli izgulásom, magammal szembeni megfelelni akarásom is teljesen feloldódott délutánra, amiben óriási szerepet játszott a két Peti támogatása. (lazapeti a motorozzvelünk-től is jelen volt, nem csak fotózott-videózott de szintén sokat segített) 

Vészfékezést is imitáltunk, előbb 30-ról, aztán fokozatosan, 10 km/h emelésekkel haladva 60-ról kellett tépnünk és taposnunk a fékeket. Nyilvánvalóan nem mondok újat azzal, hogy az ABS óriási segítség a biztonságos megállásban. Zé minden körben úgy állt meg, mint a szög, bármi kicsúszás és dőlés nélkül, 60-ról is.

Néha megsimogattam Zét és mondtam neki, hogy ne izguljon nem tervezem az oldalára borítani. A külső, nagy körön éreztem igazán, hogy él, hogy menne, hogy ez való igazán neki. Továbbra is imádom, zseniálisan jó élmény vele lendületes íveket motorozni. Ha rajtam múlna szerintem még most is ott keringenék a Driving Camp pályáján. De szerintem ha Zén múlna, akkor is. Izzadtunk mint a ló, nem csak a napsütés miatt, ami egyébként kifejezetten kegyes volt hozzánk, mert egy picit visszavett az előző napi átlagokhoz képest. 
Délutánra mindenki úgy nézett ki, mint akik betoltak fejenként 4 vodkát a szaunában éhgyomorra, a hajunk meg úgy állt, mint aki egész nap denevérbarlangban futkosott. 
Elfáradtunk. 

Ami számomra zseniális ezekben a tréningekben, hogy szinte minden közúton előforduló (balesetveszélyes) szituációt tudsz úgy kipróbálni, hogy közben minimalizálod az esélyét a bajnak. Nincs forgalom, nincs szembe jövő Kamaz, nincsenek járdáról körülnézés nélkül lelépő, akciós csirkefarhátért rohanó nagyik, nincs -a hátul ülő gyerekhez magyarázó- kormányt rád húzó anyus (Baby on board matrica kötelező!!), nincsenek racing bajnok srácok akik ha meglátnak egy motorost, azonnal nekiállnak Ben Hur-ost játszani...  Csak te vagy és a motorod. 

Állítom, hogy annak is tud újat nyújtani egy alapos tréning, aki sok-sok éve szeli az utakat két keréken. 

Hoztam egy videót is Nektek, a külső modulról : 

Tiszta szívvel csak ajánlani tudom, hogy mindenki aki motorozik menjen el és fejlődjön, gyakoroljon, tapasztalja meg ezeket a dolgokat. 
Kifejezetten jó volt végignézni az ott megjelent társaságon és érezni, látni, hogy mindannyian azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Terveim szerint a következőn is ott leszek.

Ezúton szeretném még egyszer megköszönni Homonnai Péter - Pitykének a türelmet és a szakszerű oktatást, részemről csillagos ötös volt az egész nap. 

Szerdától pedig pakolás, tankolás és irány fel a hegyekbe.

Kénytelen leszek kivételt tenni a blog fő-témáját illetően és írni pár sort az elmúlt 4 napomról illetve az elkövetkezendő pár hétről.
Süt a nap, fekszem a teraszon, bambulom a felhőket. Ki az a normálatlan, aki ilyenkor nem motoron ül és élvezi a a huzatot, a meleg aszfaltot és a zenélő kipufogót.. Jelentem, én.
És biza ez úgy tűnik jó pár hétig még így is marad.

Röviden és tömören : szerda este elszakítottam a belső oldalszalagot a bal térdemben.

Kicsit jobban kifejtve : (aki nem bírja a nem túl szép anatómiai témájú elbeszéléseket, az azt javaslom ugorja át ezt a bekezdést és ezt most komolyan mondom)
Becsatlakoztam egy már összeszokott csapathoz, egy laza munka utáni focizásra. Nem, alapvetően egyáltalán nem vagyok oda a fociért, utoljára 15 évvel ezelőtt űztük -igaz akkor rendszeresen- a falubéli haverokkal, hol az utcán hol beszöktünk a suli udvarára. A sztori egyébként már innentől bekerülhetne a Discovery Channel "Pedig jó ötletnek tűnt" c. műsorába. Kergettük a labdát, amikor kaptam egy passzt előre.. futottam szaladtam, aztán a sarokban, a kapu felé fordulás előtt lejátszódott az a pár másodperc amit nagyon szívesen kitörölnék a szoftverből, shitft+del kombinációval, hogy még a lomtárban se fussak össze vele többet. A cipőm letapadt a tornaterem padlóján, miközben én már felsőtesttel is a fordulásra koncentráltam. A következő pillanatban mintha lassított felvételre kapcsolt volna az agyam, lepillantottam és azt láttam a földre esésem közben, hogy a térdkalácsom kívülre csúszott, a lábszáram pedig igencsak rendellenes irányba állt. Ami talán a látványnál is rosszabb volt, az a valahová a reccsenés és csattanás közé tehető hang, amitől azonnal hányingerem lett. Úgy borultam el a jobb oldalamra mint a helyéről kiszakadt disznóólajtó. Jobb kézzel rámarkoltam a térdkalácsomra, a bal kezemmel megfogtam a lábszáramat és megpróbáltam visszatessékelni az alkatrészeimet a helyükre... nem ment. Aztán mégegyszer. Ezígymégmindigszar. Összeszorítottam a fogaimat olyan erővel, hogy bármelyik nílusi krokodil bekönnyezett volna ha látja és harmadjára egy erős mozdulattal a helyére rántottam a virgácsot. Mire ez a pár másodperc eltelt, odaértek körém a többiek.

Ők még akkor nem teljesen, én viszont tudtam, hogy itt nagy lesz a baj. Az első pár percben a fájdalomtól azzal voltam elfoglalva, hogy magam mellé közvetlen, vagy a mellettem guggoló András pólójára tegyem ki a déli rizibizit. 5 perc fetrengés után aztán kisegítettek az öltözőbe és még a rizibizi is benn maradt. Kértem András barátom, hogy álljon vissza, játsszanak, én szeretnék most egy picit magamra maradni és magas fokozaton agonizálni. Ültem, feküdtem, próbáltam dugdosni a csapból folyó hidegvíz alá, de természetesen sehogy sem volt jó. Közben masszívan basszamáztam. A baleseti helyett inkább haza fuvaroztattam magam. Nyújtottam a percet mint Udvaros Dorottya, hogy fel kelljen hívnom a szüleimet, hogy közöljem velük, Zsófia már megint balfasz volt. Aztán csak túlestem rajta, bár lehet jobb lett volna, ha nem úgy kezdtem, hogy "ne ijedjetek meg". Egy kedves barátnőm, Zsuzska kb. egy órán belül landolt a bérleményemben 1 pár mankóval, lóbalzsammal, jégzselével és fáslival a hóna alatt... Aztán felemeltem a fagyasztott zöldbabot a térdemről, mire leszakadt az arca és közölte, hogy sürgősen kezdjem el magamra applikálni a szöszmöszmackó gatyát és húzunk a balesetire. Egy laza másfél órás várakozás után bekerültem.

(volt ott minden: még mindig sakálrészeg haverok akik véreres szemekkel ültek különböző hadi sérülésekkel, egy kambodzsai gigabüdös hippi, aki minden második percben kezdte el sodorni az újabb dzsangát az őt őrző 2 rendőr szeme láttára, akiknek ezúton is üzenem, hogy minden tiszteletem az övék, én magam valószínűleg a harmadik percben fogtam volna meg emberünket és kínáltam volna hátba valamelyik fröccsöntött székkel. Voltak építőipari kisvakond gatyás kollégák akik közül az egyik igencsak szorította az alkarját - nem is mertem odanézni hosszabban, nehogy a kezében lévő zacskóban valamelyik ujját pillantsam meg. - Remélem mindenki kivétel nélkül a gyógyulás útján van már)

A röntgen és némi hajtogatás-csavargatás után a balesetin ügyeletben lévő orvos közölte, hogy csont nem tört, de a belső szalagom részlegesen elszakadt. Feldobtak egy gurulós platnira és behaladtunk a gipszelőbe, ahol kaptam egy bokától combig érő gipszet. Bevillant az agyamba, hogy mekkora szerencse, hogy aznap reggel átfutottam a beretvával a lábszáramon, mert ha a kolléga ráglettelt volna valami lombozatra, valószínűleg a levételnél már tényleg kiugrott volna az a rizibizi. Az éjjel finoman szólva sem az alvásról szólt.
Másnap délután Máté barátom hathatós segítségével, -amit ezúton is ismét nagyon szépen köszönök- időpontot kaptam biztos ami biztos alapon az ország egyik legjobb térdspecialista orvosához Székesfehérvárra. Felfektetett az ágyra, az asszisztens hölgy levágta rólam a gipszet, majd a doktor Úr ránézett a térdem helyén nőtt csecsemőfej nagyságú feketés,lilás medicinlabdára és a kérdő tekintetemet látva csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, a műtét után csak pár hónap gyógytorna és minden jó lesz.. mire a számon csak annyi csúszott ki : "hát...... az fasza." A következő gyanús mozzanat az volt, mikor megkérte a hölgyet, hogy fertőtlenítse le a lábam.. óóóó mondom most rögtön olajcsere vagy mivan? Előkapott egy akkora tűt, amire kizárólag vulgáris jelzők jutottak eszembe hirtelen, a lábamhoz húzta a műanyag vajlingot és konkrétan csapra verte a térdem. Fogalmazzunk úgy, hogy kibírtam röhögés nélkül. Közben hümmögve közölte, hogy ez bizony itten vér, ami nagy valószínűséggel arra utal, hogy a keresztszalagom IS elcsattant. Ez volt az a pillanat, amikor fizikailag erőt kellett vennem magamon, hogy ne törjek ki bőgésben. Gyanús volt azonban neki, mert a hajlítások és csavargatások az ellenkezőjét jelezték, amikor mozgatta a lábam, kifejezetten úgy tűnt, mintha tartanának a keresztszalagok, illetve nem üvöltöttem. Hogy biztosak legyünk benne, másnap reggel fél7-re vissza kellett haladnom MRI vizsgálatra. 20 percet feküdtem a csattogó morgó gépben, két dolog miatt lebegett csupán a levegőben az esély, hogy bemozdulok a felvételen, az egyik, hogy elalszom. A másik, hogy újra bevillan a szakadás hangja és a lábam rendellenes kinézete, mert ilyenkor még most is azért össze-összerezzenek egy pillanatra. Sikerült a felvétel, miközben öltöztem, nyaggattam a gépet kezelő két férfit, hogy mondjanak valamit, bár tudom hogy az orvos fogja kimondani a végszót, de had ne menjek a kórházba további gyomorgörccsel. Mosolyogva végignézték a képeket és azt mondták az ő ismereteik alapján ebben a térdben keresztszalag bizony nem szakadt. Egy 42 tonnás szikladarab esett le a szívemről, bár tudtam, hogy előre azért még nem kéne örvendezni, vigyorogva vonszoltam ki magam az épületből. (Hogy mennyire lehet örülni 1db szalagszakadásnak a 4 helyett, ugye?)
A kórházban aztán megerősítette az orvosom : keresztszalag nem szakadt nagy szerencsémre, a belső oldalszalagom viszont megadta magát. A műtét kérdését egyelőre zárójelbe tettük, hétfőn reggel 8 órára kell visszamennem és megkonzultáljuk, hogy szükség van-e rekonstrukcióra avagy sem.

Hát itt tartunk jelenleg.
A következő gondolatok futnak a fejemben körbe-körbe, megállás nélkül:
- Szereljek-e gombnyomásra lenyíló oldalkereket Zé bal oldalára?
- Honnan kerítek olyan térdtámaszos fáslit, ami befér a bőrruha alá?
- Hogy fogok a jobb oldalon leszállni és Herripottert megszégyenítve, varázspálcát rászegezve egyensúlyban tartani a motort addig, amíg átbicegek a bal oldalra és kézzel lehajtom a sztendert?
- Meggyógyulok-e a következő utáni túráig, és ha nem, miért igen?
- Mikor hagy fel Bernd Storck végre a válogatottba invitáló telefonhívásokkal?
- és végül : miért nem szívott be az a vasporos kóchengeres Marsi homokvihar mindenestül, amikor kitaláltam, hogy kell nekem ez a focizás?

A viszonyom ugyanis a tesitermekkel nem túl rózsás, eddig akárhányszor úgy igazán összetörtem magam, azt szinte mind ilyen helyeken sikerült abszolválnom. Rúgtak fejbe kézilabdával a terem másik végéről úgy, hogy azt sem tudtam 10 percig hanyadikán van elseje, ficamítottam ki a jobb térdemet a bordásfalban elakadva, reccsentettem meg kézilabda edzésen az egyik bokámat, aminek pihentetése után a következő edzésen lerendeztem a másikat is... valljuk be őszintén : igazán gondolhattam volna, hogy ez a műfaj nem nekem való.

Lényeg a lényeg, egy ideig erősen konvergál a nullához az esélye annak, hogy gyorshajtási csekket kapok Szombathelyről.
Mivel mostanában időm lesz rá, még azért jelentkezem egy-két közelmúltban megesett sztorival, mielőtt új motoros élményekről tudnék Nektek beszámolni.

Szerencsére minden nap így gondolkodom, de az ilyen nyomorult hikomat módozatban pláne tudatosul az emberben, hogy mik azok a dolgok amik fontosak az életben.
Ha egészséges vagy, van családod és vannak barátaid, mindened megvan. Van hová hazamenned, van munkád. Van jókedv, humor és nevetés. Minden más sokad rangú.

Pár felemelő illusztráció:

Gipszelés előtt, a kinézete itt még egész istenes volt.....

Artúdítú. bíp bíp.
(a két oldalán állítható, úgy néz ki mint egy-egy kör alakú subler :D )

U.i.: VIGYÁZZATOK MAGATOKRA!

Eljött a nagy nap.. persze akkor még csak nagyjából azt sejtettem, hogy lesz tengerpart, napsütés, szép, jó minőségű utak és egyéb, szinte már giccsces, klisés dolgok.. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy úgy fogok visszaérkezni a hotelbe sok óra múlva, mint akinek menetet vágott a vigyor a fején tarkótól homlokig, de ne szaladjunk előre. Biztosan tudjátok, van az az érzés, amikor mindkét lábatok éri a földet és félmosollyal az arcotokon karba tett kézzel álltok rendkívül illedelmesen várva, közben legbelül az önkontroll-nélküli én másik fele lihegve ugrál és nyünnyög, mint Motkány a Jégkorszakból, hogy mennyünkmámennyünkmá.

8 órakor találkoztunk a reggelinél, integettünk a másik csapatunk indulásánál, hiszen ők egy órával korábban rajtoltak.Reggelire begyűrtünk valamit, szerencsére kevesen voltak amúgy is a hotelben, így nem kellett megverekedni az utolsó szelet gyíkhúsért a pultnál, volt minden bőséggel. Ez után a "8"-as csapatból páran kisétáltunk a szikrázó napsütésben a mólóra, beszélgettünk, hallgattuk a hullámokat, nagyokat lélegeztünk a sós levegőből és egyre csak erősödött a 'mennyünkmá' érzés. Olyan izgalommal cibáltam magamra a bőrcuccot a hotelszobában, mint aki első randira megy élete szerelmével. De igazából kamuzok, mert azt is űberelte.

Utálok késni. Én inkább várok valakire egy mukkanás nélkül, minthogy tudjam, hogy épp rám várnak. 9-re lett megbeszélve a találka az udvaron. Pontosan 9:00-kor léptem ki a hotel hátsó ajtaján, habkönnyű nyári sminkben (csak semmi vakolat) és teljes ornátusban, ahol a gépek parkoltak.
Persze, hogy már mindenki ott volt és konkrétan sorfalat állva, röhögve "örvendeztek", hogy megérkeztem.. ha lett volna padlószőnyeg azon az udvaron, feltéptem volna és az alatt kúsztam volna oda a motoromig. Szerencsére azért nem késett le senki semmit miattam, behoztam a lemaradást és kb 4 perc múlva rajtra készen, a már járó Zével vártam a tűzparancsot.
Elindultunk, ahogy előző nap, gyönyörűen zipzár alakzatban. A fejemet ide-oda forgatva, hol a tenger hol a hegyek, házak felé tekingetve ismét megállapítottam, hogy még mindig a reggeli/esti napsütés a leggyönyörűbb, amikor laposan, álmosan kúsznak át a fények, ez esetben a nagy pálmalevelek és leanderek között és festenek narancssárgára mindent, amit érnek.
Ehhez társult a hullámzó tenger friss, sós illata, a motorok dübörgése és ha kívánhattam volna sem szerettem volna sehol máshol lenni.

Kb. 30 km-el később Senj-ben megálltunk, hogy igyunk egy kávét.. beszélgettünk, diskuráltunk, aki már járt itt előtte közülünk, azért bazsalygott rendületlenül, aki pedig még nem, az azért. 

Peti csak annyit mondott indulásnál vigyorogva, hogy "na innen kezdődik az a szakasz amin be fogtok szarni" ... jóvammáá de hát mennyünkmáááá.. - Előtte még elslattyogtunk a móló végére csapatfotót csinálni, amit el is felejtettem elkérni, úgyhogy innen üzenem, küldjétek már el légyszi. Ha olyan fejem van rajta mint a befutó lónak (előfordul), majd ráfotosoppolom a sisakot.

És akkor végre tényleg elkezdődött. Szüleimmel, bátyámmal jártunk erre egy időben szinte minden évben, de csak homályos emlékképek maradtak meg abból, hogy milyen gyönyörű a környék és már akkor is kifogástalan minőségű volt az út.
Sejtettem, hogy ez több lesz, mint zseniális, de nem tudtam. Most már tudom, hogy az eddigi legjobb motoros szakasz volt életemben, amit aznap mentünk. Túlzások nélkül: el-elcsukló hangon sikongattam a sisak takarásában. Olyan érzelmi hullámvasútra ültem fel aznap, a kifejezés létező legpozitívabb értelmében, hogy most is libabőrös vagyok, pedig csak visszaemlékezem épp. A szívem a torkomban dobogott, miközben éreztem, ahogy megtapad a gumi a kellően meleg aszfalton, mintha a kanyar sugarának középpontja felé húzott volna valami láthatatlan erő és a csúcspont után a gázadásra reagáló motor gyönyörűen dőlve, aztán lassan kiegyenesedve egyre csak hangosodik az ívről kifelé.. ezek mind olyan élmények, amiket az ember megpróbálhat körbeírni, megfogalmazni, de csak az fogja megérteni miről beszélsz, aki átélte már és aki most is mosolyog, miközben ezt olvassa, mert pontosan tudja, milyen az amikor fennakad a lélegzet ott a sisak alatt.. az egész nap az ilyen pillanatok jegyében telt, egyenes nem is volt szinte egyik szakaszban sem, az egész csapat 5 centivel a föld felett járt minden pihenőnél, megállónál. Ez köszönhető egyrészt a fentebb leírt körülményeknek, másrészt annak, hogy a túravezetőtől a csoport minden tagjáig mindenki, kivétel nélkül egy csapatként mozgott, de nem ám akármilyen, frissen összeverbuvált társaságként.. Úgy, mintha legalább évek óta együtt motoroznánk, mintha egy láthatatlan vonórúd kötött volna össze mindannyiónkat: mindenki tartotta a tempót, senki nem maradt le vagy szaladt előre, elképesztően dinamikusan és lendületesen tudtunk haladni együtt, ami úgy vettem észre mindenkinek feltűnt, hiszen sokszor emlegettük teli vigyorral a fejünkön egymásnak ezt nap közben is. Volt a csapatunkban két Goldwinges tag, egyikőjük utassal ráadásul. Úgy terelték a kanyarokban azokat az anyahajókat, hogy ha nem látom nehezen hiszem el. Egyszerűen kívánni sem lehetett volna jobb bandát erre a túrára. A pihenőkben nem emlékszem, hogy lett volna, hogy száraz szemmel húztam volna fel a sisakot (értsd: folyt a könnyünk a röhögéstől). Valaki mindig hülye volt, valaki mindig benyögött valamit, amitől kifeküdt a komplett társaság, előkerültek a műanyag dobozkákból az isteni finom kolbászkarikák (úgy szopogattuk mintha valami csillió Forintos belga csokoládé lett volna), repkedtek a sztorizások.

Starigradot elérve aztán a fő utcán gurulva megcsapott minket a frissen sülő husi illata, amit szerencsére Peti a túravezetőnk is megérzett, így gondolatolvasó üzemmódba kapcsolva megálltunk az egyik teraszos étteremnél. Miután mindenki belapátolta az ebédet, valahogy egyesével oda szivárogtunk a vendéglő melletti részre és öt perc múlva már csak arra néztem körbe, hogy velem együtt mindenki hempereg a fűben. Alig ettem, mégis úgy éreztem magam, mint aki betolt egy töltött lovat egy kád rizzsel. Heverésztünk 3/4 órát a napon, miközben hol egymást, hol saját magunkat savazva folytattuk a röhörészést, aztán szedelőcködni kezdtünk és elgurultunk a visszafordító pontot jelentő Maslenica hídig. Sajnos a Bungee Jumpingos srácok az aznapi szeles(ebb) idő miatt nem voltak kint, pedig elhatároztam, hogy leugrom, már úgy is régóta ki akartam próbálni, víz felett meg mi bajom lehet, maximum lefejelek pár tengeri sünt.

De ez legalább egy újabb frankó ürügy, hogy visszatérjek.

A visszafelé út is olyan volt, amilyen a nagy könyvben meg van írva.
Mint a palacsinta, vagy Anya rántott husija. Bármikor, bármennyit, bármennyiszer. 

Volt olyan 7-800 méteres szakasz, ami annyira jó volt, hogy ide-oda keringtünk rajta mint az a bizonyos gólyaf. a levegőben. Ott készültek is rólunk fotók azok által, akik inkább szusszantak egyet ez idő alatt. Suhantunk a hegyek és a tenger között, mintha madzagon húztak volna minket, gyönyörű íveken, ha becsukom a szemem szinte látok minden részletet magam előtt és újra érzem, ahogy szaporábban veszem a levegőt és nem tudom hogy sikítsak vagy csak kiabáljak örömömben. Tele volt olyan nyújtott kanyarokkal az etap, ahol folyamatos gázon, finoman dinamikus tempóban lehetett megszakítás nélkül motorozni és ez egyszerűen zseniális élmény.

A hotelbe megérkezvén lepakoltuk, megsimogattuk a jószágokat, gondosan bezipzároztuk a zsebünkbe a slusszkulcsot és még mielőtt lemálháztunk volna, betoltunk fejenként egy korty szíverősítőt. Körbenéztem a társaságon és még mindig azt éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Sok benzinvérű, adrenalinfüggő, megfertőzött felnőtt gyerekkel voltam körbevéve, akik úgy örültek az élményeknek, mint Ödönke az első biciklijének. Velem az élen természetesen. Képtelen voltam bőrt húzni a fogamra, 

Hogy a hagyományt megtartsuk, motoros gúnyában ahogy voltunk, behaladtunk az étterembe és kikértük már szokásosnak mondható Karlovackot.. Van abban valami földön túli, mikor a letörölhetetlen vigyorral a fejeden fogod a hideg söröd egy kellemes társaságban és egymás szavába vágva mesélitek az élményeket. Hogy melyik kanyarban hogy döntöttél, mikor húztad a gázt, hogy feküdtél rá az ívre..
És közben ugyan azok a laposan kúszó fények sárgállottak mindenhol a parton, amit reggel is úgy szerettem. Mintha bekeretezte volna ezt a csodálatos napot.

Sokáig maradtunk lent, miután a hotel étterméből kitessékeltek minket, átmentünk a szomszédos kocsmába pár zárókörre, de a sztorik még ott sem fogytak el.

Másnap reggel csak az tartotta bennem a lelket, hogy messze vagyunk még a hazától, tehát jó sokat lehet motorozni, mielőtt kezdődik egy újabb dolgos hét. Senj-ig az előző napi útvonalon haladtunk, ott elbúcsúztunk a tengertől és a hegyek felé vettük az irányt. Igazi szerpentines, hajtű kanyaros, hegyoldalban vezető úton indultunk felfelé, szinte érezni lehetett minden fordulónál, ahogy hűl a levegő fokról-fokra, de szerencsére sem eső sem igazán hideg nem lepett meg minket. Az autópályára felhajtva aztán tisztelettel megkértem túravezetőnket, hogy had élvezzem ki egy picit a magyar határhoz közeledvén majd a hosszú, elnyújtott kanyarokkal teli szakaszt és had szaladjak egy kicsit előre.. Az említett rész előtt aztán félrehúzódva egy karjelzéssel üzente : "mmmmmehetsz".. Ráhasaltam a motorra és megcsavartam a fülét, ahogy Zé azt szinte már kívánta. Két másik csapattárs, András és Laci is velem tartottak. Hárman eresztettük el a lovakat egymás mögött kellő távolságra lemaradva, a végig üres belső sávban. Egy kis vadászvágta nekik is jár....
Írnám, hogy mennyire #@¤!>?& jó volt, de az sem fejezné ki eléggé, milyen tökéletes befejezése volt a nagy túrának ez az igazán tempós 30-40 km. A határ túloldalán aztán bevártuk egymást, visszagurultunk a kiindulási pontra, Nagykanizsára az István fogadóba, ahol ettünk egy forró gulyást és ki-ki lábon avagy tréleren hazagurult.
Ezek után még mindig volt bennem annyi mehetnék, hogy a hazamotorozást választottam. Peti és Feri is így tett, így amíg lehetett, kísértük egymást. Otthon aztán lerogytam a kanapéra és fáradt testtel, ellenben öblítő illatú lélekkel csak néztem magam elé.

Ezúton szeretném megköszönni a szervezőknek az egész eseményt, Petinek a tökéletes túravezetést és a társaimnak a zseniális hangulatot.

Azt hiszem ez a történet nekem már csak "A" 8-as marad...

(A vasárnapi szakasz, oda- iránya, visszafelé értelem szerűen ugyan ezen a vonalon jöttünk)

(A hazaút térképe)

Különösen nehéz úgy írni valamiről, hogy az élmények nem a legfrissebbek, hogy hazatérés óta újabb impulzusok érték az embert, dolgos munkanapok teltek el, újabb tervek szövődnek. Mondjuk abból a szempontból nem szakadtam ki túlzottan a saját kis világomból, hogy a motorozáson kívül elvétve járnak más dolgok a fejemben. (Ha a főnököm esetleg olvasná ezeket a sorokat, akkor természetesen csak vicceltem, szemem a pályán, főni!!) 

Össze kell kapnom magam most, hogy egy zseniàlis horvátországi gurulásról írni tudjak. Ami ebben a sztoriban kivételes, hogy nem amiatt, mert nem emlékszem mi történt, hanem mert ha az összes élményt le akarnàm írni, itt ülnék reggelig. (Mondjuk mivel épp a repülőtéren ücsörgök a földön az eddig 1 óràt késő gépem miatt, akár még időm is lenne rá, de inkább nem képzelem el, ahogy szét van épp borítva a hajtómű valahol hátul a hangárban és harci idegben telefonálgatnak a Unix-ba, hogy kellene pár alkatrész az Airbus-hoz)

Hirtelen felindulásból követtem el azt a jócselekedetet magammal (ígérem minnyá' kikapcsolom a puncsológépet), hogy beneveztem a motorozzvelünk.hu által szervezett, április 29-étől május 1-ig tartó, horvátországi motoros túrára.
A túratársak előfordulhat, hogy ezt nem annyira jócselekedetként élték meg, szegények még nem tudják, nagy valószínűséggel sokszor fogok még arrafelé trollkodni. Muhaha. 

Pénteken este Nagykanizsán volt találkozónk az István fogadóban. Mire elterveztem András barátommal, hogy munka után legurulunk kellemes tempóban és szétoltogattam mindenkit aki utánfutóval tervezte levinni a gépeket, hogy papírkutya így meg macskajancsi úgy, kiderült, hogy mi is trélerezünk, mert ugyan kemények vagyunk mint a kád széle, de 9 fokban szakadó esőben nem is annyira vicces motorozni. Nem mellesleg pont a fentiek miatt, a legnagyobb vihogások közepette segítettem felkötni a nagy GS mellé Zé-t, olyan jókat röhögtem a saját hülye ötleteimen, hogy lehetne mégis úgy csinálni, mintha...  de be kellett vállallni, trélerezős macskajancsi lettem én is.
Vagy inkább macskajulcsa. De valóban ez volt a helyes döntés.


Este egy gyors vacsora után még felpakoltunk a szobába (nálam: némi motoros cucc, egyéb ruha, 2 üveg pàlesz és 1 rúd frissen készült paprikás szalámi, amitől az összes ruhám disznóvágás-szagú lett, de megérte!), beszèlgettünk és megpróbáltunk aludni. 

Szombat reggel a közeli kúton találkozott a nagy csapat, azok akik előző este már lenn aludtak és azok akik csak aznap reggel lódultak neki az útnak. Megkaptuk az eligazítást, a csapatot ketté szedték. A nagyobbik rész az eredetileg is tervezett sziget-túra útvonala felé vette az irányt vasárnap, a kisebb fele a bandának Crikvenicától lefelé, a mèltán híres 8-as útra kapott oda-vissza rajtengedélyt. (A névsorból úgy olvasták fel vigyorogva a nevem utoljára, a kettes számú csapatba besorolandó, hogy ".....megvalamizsófi.." - már akkor éreztem, hogy jóban leszünk :D ) 

Meglódultunk, majd ami bekövetkezett közvetlenül a határátlépésem után, arról eddig csak sötét éjjeleken beszéltek az öregek, amikor senki sem hallotta őket..  Ott kezdődött az egész, hogy elgurult a gyógyszerem a hatàron ellenőrző százezredes urak szájhuzogatásain.. (ugyan a csirkekeltetőben ücsörgő határőrt sem lehetett megmosolyogtatni, de legalább flegma nem volt).

Motorral hatàron átkelni egy fokkal rosszabb, mint kocsival, ahol az irataidat a J1-ben ülő kezébe nyomod szúrsz egy egyest és tovasuhansz. Motorral odavergődsz, leveszed a kesztyűt, kitúrod a személyid+lakcímet, ha szàzezredes úr uncsizik akkor esetleg a forgalmit is, majd megpróbálod odanyújtani neki, aki egyébként PONTOSAN kartávolság+12 centire áll tőled, hátratett kézzel billeg a talpán előre-hátra és kéjesen nézi, hogy mit össze nem balfaszkodsz. (A 2. egyenruhásunkat megkérdeztem, hogy közelebb lépne-e, hogy átadhassam a papírjaimat, mire egy hanyag "nem"-mel tudatta, hogy hiányoztam neki a kérdéseimmel, mint mókusnak az erdőtűz.., meg amúgy is: országhatáron vagyok, nem a mosoly albumába érkeztem, minek erőltetem itt a humorizálást)

A lényeg, hogy semmi áron nem szánna meg és lépne ő közelebb hozzád.. nemnem. Ilyen az, amikor úgy adod àt az iratokat, hogy magadra erőltetsz egy félmosolyt a szájszegletben, de közben az villog a homlokodon: "tegyelek a gyepre téged is...". Nagynehezen àtestünk a duplacsekken. Bal kezemen kesztyű, jobb kezemben a 2 kártya. Fejemen pizzafutár móduszban a sisak. Na, odagurulok a többiekhez -gondoltam- és mivel úgyis bevárjuk egymást, majd ott elteszem a cuccokat. Mhm. Megàlltam, kirúgtam a sztendert, majd miután ezzel a művelettel vègeztem, konstatáltam, hogy valamit elég szarul csinálhattam, mert az a rongybatekert letámasztó bizony visszaugrott, DE a kezem már nincs a féken, hiszen ugye éppen tele a mancsom a sok dokumentummal. A motor dől és közben előre is gurul. Eredmény : pár mp-ig nyögve ügykezelek és küzdök mint a tavi tetű, motor a súlyponton àtbillen, megtartani már nem lehet. Így a komplett csapatom előtt elfektettem oldalra, én meg mellette hemperegtem a flaszteren mint a büdösbogár.. 

Nnnna, mondom ez oszt igen. Megjöttünk. Jolika első túráján bemutatkozott egy dupla leszúrt rittbergerrel... Ha most nem zavarnak haza akkor sosem. Persze András és Peti mire felugrottam már talpra dobták a motort is. Álltam mellette.... körbenéztem és tapasztalnom kellett, hogy hiába van túl minden motoros legalább 5 felborulós sztorin, ilyenkor mindenki a hülyéknek kijáró félmosollyal fogadja az éppen soron lévő balf@sz delikvens tekintetét, egy "azéjólvagynem?" kíséretében, jobb esetben az elfojtott röhögést is hallod bugyborékolni. Ilyenkor az egyetlen dolog ami miatt ki tudna csordulni a könnyem, az az, ahogy látom a saját motorom megvető tekintetét, miközben az arcát a tenyerébe temeti. Szerencsére olyan lassan sikerült a  műveletet végrehajtanom, hogy a kuplungkar végén lévő gombócon kívül semmi sem vált le illetve karcolódott meg. Előbbi a sorja miatt kapott egy kis darab szigszalagot, aztán nyargaltunk tovább. Néha azért a sisak alatt halkan felsírtam még, de aztán hamar túltettem magam a "zsófiadehülyevagyte" gondolatmeneten. Horvátországban egy szakasz autópálya után letértünk a hegyek felé vezető útra, megálltunk Medvedgrad várát szemügyre venni, bár ekkor meg inkább a cidrizéssel volt elfoglalva a csapat nagy része.. aztán a tenger irányába tájoltuk magunkat, pontosabban Crikvenica felé, ahol a következő 2 éjszakát töltöttük. 

Először csak itt-ott szemerkélt az eső, aztán ahogy emelkedett az út egyre magasabbra, úgy jött az eső mellé a hideg is, volt szakasz, ahol 5 fokot és esőt mutatott a műszer. Igaz Peti a túravezetőnk megállt és megkérdezte fel akarjuk-e venni az esőcuccot, de senkinek nem fűlött hozzá a foga. Kis idő múlva mindenem olyan hideg és érzéketlen volt, mint a fagyott kutya làba. Az egyik pihenőben odasomfordàltam András GS-éhez és addig taperáltam a forró hengerfejet, érdeklődést színlelve,
(szeretjükaboxertilyenkormegpláne), amíg elkezdtem érezni az ujjaim végét. 

El sem akartam hinni, amikor megérkeztünk a tengerparti szállásra.

A cuccokat csak gyorsan ledobva úgy ahogy voltunk, motoros gúnyában betoltuk a teraszos étteremben az első Karlovackot.

Mikor kérdezték, hogy nagyon húzós volt-e bőrruhában az a hideg és esős rész, szinte vissza kellett idèznem..
2 óra múlva elfelejtettem az egészet, mert felülírta az didergést a nap többi része. Az utak, a kanyargások, a sok nevetés és a jó társaság. Már aznap este sejtettem, hogy ez egy jó kis élmény lesz. A vacsora és különböző folyékony, alkoholt NEM (jade) tartalmazó tudatmódosító szerek szervezetbe vitele után elaludtunk. 

Szpájki is elfáradt. Elnyúlva aludt mellettem, még szerencse, hogy ő sosem horkol.. (mondjuk egyszer felkeltett, hogy én viszont igen)

Folyt.Köv.

(Az első nap szakasza)

Sziasztok!

Első körben pár mondatban leírnám a miértet.. Gondolkoztam egy ideje már, hogy rögzíteni kéne valahová a motoros történéseket amiket átélek s ha már memoárt (copyright by Bendegúz) írok, miért ne tehetném ez nyílt platformon, hátha lesz, aki szívesen olvassa. A furcsaság az egészben, hogy éppen mikor utoljára átfutott az agyamon ez az ötlet, egy Facebook csoporttárs (Motoros túrázók) ismeretlenül megkeresett a kérdéssel, miszerint nem írok-e esetleg blogot az élményekből. Ahogy a vak is megmondta, majd meglátjuk mi lesz belőle.

Mielőtt a barátaim idetévednek és megoldják a bemutatásomat ( "flúgos" ), megpróbálom körbeírni magam, ígérem rövid lesz. 

A nevem Törőcsik Zsófia, tegnap óta már 29 éves vagyok.
Amióta létezem, volt valami baj a toronyban, barbibabák helyett a satupaddal, plüss állatok helyett Matchboxokkal és dömperrel játszottam. Volt nyuszimotorom is, de annyit egykerekeztem vele, hogy egy idő után feladta a harcot és inkább belefojtotta magát a kacsák itatójába. Tízes éveim elején bátyámat és a haverjait megirigyelve (nemámindigénmaradjakotthon) elkötöttem Édesapám Suzuki EKO típusú, mindig acélkéken csillogó ám az üzemeléssel annál gyakrabban hadilábon álló pedálos csodáját. Király volt, mert ha jött egy domb és elfogyott az amúgysem túl sok akarat, akkor egy kicsit rátekertél és a napi bringa edzés is megvolt. Egész jól belejöttem és kis idő múlva már a Schwalbe-kat megszégyenítve verettem vele a faluban. Ez mondjuk erős túlzás, tekintve, hogy az EKO sebessége egészen 34-5-ig volt képes felszökni, azt is szakadéknak lefelé, hátszéllel, Nappal szemben, bezsírozva tudta elérni. Pár év múlva bratyóm vett magának egy Simsont (4 sebességest, rögtön az MZ-s srác után ő volt a 2. számú király).. azt is néha teljesen véletlenül eloroztam.
Jött sok év kihagyás, versenysport, középiskola, főiskola. Hogy a gépész szakos középiskolai tanulmányaim után, - ahol drága tanárainknak köszönhetően megtanultam dolgozni esztergapadon, hegeszteni, lett valami fogalmunk a hidraulikus, pneumatikus rendszerekről, a CNC programozásról -  hogy keveredtem el a közgazdász diplomámig, egyelőre életem legnagyobb rejtélye, valószínűleg önkívületi állapotban sikerült azt az átkozott jelentkezési lapot kitöltenem, de talán már felesleges is ezt boncolgatni. 
A következő motor az életemben egy nagyon jó állapotban lévő, kevés km-es Triumph Sprint RS lett 24 éves koromban, Nem vagyok egy pilinszka alkat, nem ijedek meg ha bálát kell gurítani, de az a motor akkora volt, mint az ólajtó. Azért -jogsi híján- különböző madaras teszkós parkolókban elkarikázgattam vele.
Aztán jött a nagy szerelem, a Kawasaki Z800, amit a Kawasaki Budapestnek köszönhetően 2014 júniusában vehettem át és amit a mai napig a legjobb döntésnek tartok. Nem akarnék nagy nyelvcsapkodásba kezdeni, de mindenkinek szívből tudom ajánlani őket, a lehető legkedvesebben és legrugalmasabban álltak hozzám és az elképzeléseimhez. Szóval azóta is rendületlenül Z800.

Mondanám, hogy "röviden ennyi" de annyira mégsem sikerült rövidre. 

Folyt. Köv.