Kénytelen leszek kivételt tenni a blog fő-témáját illetően és írni pár sort az elmúlt 4 napomról illetve az elkövetkezendő pár hétről.
Süt a nap, fekszem a teraszon, bambulom a felhőket. Ki az a normálatlan, aki ilyenkor nem motoron ül és élvezi a a huzatot, a meleg aszfaltot és a zenélő kipufogót.. Jelentem, én.
És biza ez úgy tűnik jó pár hétig még így is marad.

Röviden és tömören : szerda este elszakítottam a belső oldalszalagot a bal térdemben.

Kicsit jobban kifejtve : (aki nem bírja a nem túl szép anatómiai témájú elbeszéléseket, az azt javaslom ugorja át ezt a bekezdést és ezt most komolyan mondom)
Becsatlakoztam egy már összeszokott csapathoz, egy laza munka utáni focizásra. Nem, alapvetően egyáltalán nem vagyok oda a fociért, utoljára 15 évvel ezelőtt űztük -igaz akkor rendszeresen- a falubéli haverokkal, hol az utcán hol beszöktünk a suli udvarára. A sztori egyébként már innentől bekerülhetne a Discovery Channel "Pedig jó ötletnek tűnt" c. műsorába. Kergettük a labdát, amikor kaptam egy passzt előre.. futottam szaladtam, aztán a sarokban, a kapu felé fordulás előtt lejátszódott az a pár másodperc amit nagyon szívesen kitörölnék a szoftverből, shitft+del kombinációval, hogy még a lomtárban se fussak össze vele többet. A cipőm letapadt a tornaterem padlóján, miközben én már felsőtesttel is a fordulásra koncentráltam. A következő pillanatban mintha lassított felvételre kapcsolt volna az agyam, lepillantottam és azt láttam a földre esésem közben, hogy a térdkalácsom kívülre csúszott, a lábszáram pedig igencsak rendellenes irányba állt. Ami talán a látványnál is rosszabb volt, az a valahová a reccsenés és csattanás közé tehető hang, amitől azonnal hányingerem lett. Úgy borultam el a jobb oldalamra mint a helyéről kiszakadt disznóólajtó. Jobb kézzel rámarkoltam a térdkalácsomra, a bal kezemmel megfogtam a lábszáramat és megpróbáltam visszatessékelni az alkatrészeimet a helyükre... nem ment. Aztán mégegyszer. Ezígymégmindigszar. Összeszorítottam a fogaimat olyan erővel, hogy bármelyik nílusi krokodil bekönnyezett volna ha látja és harmadjára egy erős mozdulattal a helyére rántottam a virgácsot. Mire ez a pár másodperc eltelt, odaértek körém a többiek.

Ők még akkor nem teljesen, én viszont tudtam, hogy itt nagy lesz a baj. Az első pár percben a fájdalomtól azzal voltam elfoglalva, hogy magam mellé közvetlen, vagy a mellettem guggoló András pólójára tegyem ki a déli rizibizit. 5 perc fetrengés után aztán kisegítettek az öltözőbe és még a rizibizi is benn maradt. Kértem András barátom, hogy álljon vissza, játsszanak, én szeretnék most egy picit magamra maradni és magas fokozaton agonizálni. Ültem, feküdtem, próbáltam dugdosni a csapból folyó hidegvíz alá, de természetesen sehogy sem volt jó. Közben masszívan basszamáztam. A baleseti helyett inkább haza fuvaroztattam magam. Nyújtottam a percet mint Udvaros Dorottya, hogy fel kelljen hívnom a szüleimet, hogy közöljem velük, Zsófia már megint balfasz volt. Aztán csak túlestem rajta, bár lehet jobb lett volna, ha nem úgy kezdtem, hogy "ne ijedjetek meg". Egy kedves barátnőm, Zsuzska kb. egy órán belül landolt a bérleményemben 1 pár mankóval, lóbalzsammal, jégzselével és fáslival a hóna alatt... Aztán felemeltem a fagyasztott zöldbabot a térdemről, mire leszakadt az arca és közölte, hogy sürgősen kezdjem el magamra applikálni a szöszmöszmackó gatyát és húzunk a balesetire. Egy laza másfél órás várakozás után bekerültem.

(volt ott minden: még mindig sakálrészeg haverok akik véreres szemekkel ültek különböző hadi sérülésekkel, egy kambodzsai gigabüdös hippi, aki minden második percben kezdte el sodorni az újabb dzsangát az őt őrző 2 rendőr szeme láttára, akiknek ezúton is üzenem, hogy minden tiszteletem az övék, én magam valószínűleg a harmadik percben fogtam volna meg emberünket és kínáltam volna hátba valamelyik fröccsöntött székkel. Voltak építőipari kisvakond gatyás kollégák akik közül az egyik igencsak szorította az alkarját - nem is mertem odanézni hosszabban, nehogy a kezében lévő zacskóban valamelyik ujját pillantsam meg. - Remélem mindenki kivétel nélkül a gyógyulás útján van már)

A röntgen és némi hajtogatás-csavargatás után a balesetin ügyeletben lévő orvos közölte, hogy csont nem tört, de a belső szalagom részlegesen elszakadt. Feldobtak egy gurulós platnira és behaladtunk a gipszelőbe, ahol kaptam egy bokától combig érő gipszet. Bevillant az agyamba, hogy mekkora szerencse, hogy aznap reggel átfutottam a beretvával a lábszáramon, mert ha a kolléga ráglettelt volna valami lombozatra, valószínűleg a levételnél már tényleg kiugrott volna az a rizibizi. Az éjjel finoman szólva sem az alvásról szólt.
Másnap délután Máté barátom hathatós segítségével, -amit ezúton is ismét nagyon szépen köszönök- időpontot kaptam biztos ami biztos alapon az ország egyik legjobb térdspecialista orvosához Székesfehérvárra. Felfektetett az ágyra, az asszisztens hölgy levágta rólam a gipszet, majd a doktor Úr ránézett a térdem helyén nőtt csecsemőfej nagyságú feketés,lilás medicinlabdára és a kérdő tekintetemet látva csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, a műtét után csak pár hónap gyógytorna és minden jó lesz.. mire a számon csak annyi csúszott ki : "hát...... az fasza." A következő gyanús mozzanat az volt, mikor megkérte a hölgyet, hogy fertőtlenítse le a lábam.. óóóó mondom most rögtön olajcsere vagy mivan? Előkapott egy akkora tűt, amire kizárólag vulgáris jelzők jutottak eszembe hirtelen, a lábamhoz húzta a műanyag vajlingot és konkrétan csapra verte a térdem. Fogalmazzunk úgy, hogy kibírtam röhögés nélkül. Közben hümmögve közölte, hogy ez bizony itten vér, ami nagy valószínűséggel arra utal, hogy a keresztszalagom IS elcsattant. Ez volt az a pillanat, amikor fizikailag erőt kellett vennem magamon, hogy ne törjek ki bőgésben. Gyanús volt azonban neki, mert a hajlítások és csavargatások az ellenkezőjét jelezték, amikor mozgatta a lábam, kifejezetten úgy tűnt, mintha tartanának a keresztszalagok, illetve nem üvöltöttem. Hogy biztosak legyünk benne, másnap reggel fél7-re vissza kellett haladnom MRI vizsgálatra. 20 percet feküdtem a csattogó morgó gépben, két dolog miatt lebegett csupán a levegőben az esély, hogy bemozdulok a felvételen, az egyik, hogy elalszom. A másik, hogy újra bevillan a szakadás hangja és a lábam rendellenes kinézete, mert ilyenkor még most is azért össze-összerezzenek egy pillanatra. Sikerült a felvétel, miközben öltöztem, nyaggattam a gépet kezelő két férfit, hogy mondjanak valamit, bár tudom hogy az orvos fogja kimondani a végszót, de had ne menjek a kórházba további gyomorgörccsel. Mosolyogva végignézték a képeket és azt mondták az ő ismereteik alapján ebben a térdben keresztszalag bizony nem szakadt. Egy 42 tonnás szikladarab esett le a szívemről, bár tudtam, hogy előre azért még nem kéne örvendezni, vigyorogva vonszoltam ki magam az épületből. (Hogy mennyire lehet örülni 1db szalagszakadásnak a 4 helyett, ugye?)
A kórházban aztán megerősítette az orvosom : keresztszalag nem szakadt nagy szerencsémre, a belső oldalszalagom viszont megadta magát. A műtét kérdését egyelőre zárójelbe tettük, hétfőn reggel 8 órára kell visszamennem és megkonzultáljuk, hogy szükség van-e rekonstrukcióra avagy sem.

Hát itt tartunk jelenleg.
A következő gondolatok futnak a fejemben körbe-körbe, megállás nélkül:
- Szereljek-e gombnyomásra lenyíló oldalkereket Zé bal oldalára?
- Honnan kerítek olyan térdtámaszos fáslit, ami befér a bőrruha alá?
- Hogy fogok a jobb oldalon leszállni és Herripottert megszégyenítve, varázspálcát rászegezve egyensúlyban tartani a motort addig, amíg átbicegek a bal oldalra és kézzel lehajtom a sztendert?
- Meggyógyulok-e a következő utáni túráig, és ha nem, miért igen?
- Mikor hagy fel Bernd Storck végre a válogatottba invitáló telefonhívásokkal?
- és végül : miért nem szívott be az a vasporos kóchengeres Marsi homokvihar mindenestül, amikor kitaláltam, hogy kell nekem ez a focizás?

A viszonyom ugyanis a tesitermekkel nem túl rózsás, eddig akárhányszor úgy igazán összetörtem magam, azt szinte mind ilyen helyeken sikerült abszolválnom. Rúgtak fejbe kézilabdával a terem másik végéről úgy, hogy azt sem tudtam 10 percig hanyadikán van elseje, ficamítottam ki a jobb térdemet a bordásfalban elakadva, reccsentettem meg kézilabda edzésen az egyik bokámat, aminek pihentetése után a következő edzésen lerendeztem a másikat is... valljuk be őszintén : igazán gondolhattam volna, hogy ez a műfaj nem nekem való.

Lényeg a lényeg, egy ideig erősen konvergál a nullához az esélye annak, hogy gyorshajtási csekket kapok Szombathelyről.
Mivel mostanában időm lesz rá, még azért jelentkezem egy-két közelmúltban megesett sztorival, mielőtt új motoros élményekről tudnék Nektek beszámolni.

Szerencsére minden nap így gondolkodom, de az ilyen nyomorult hikomat módozatban pláne tudatosul az emberben, hogy mik azok a dolgok amik fontosak az életben.
Ha egészséges vagy, van családod és vannak barátaid, mindened megvan. Van hová hazamenned, van munkád. Van jókedv, humor és nevetés. Minden más sokad rangú.

Pár felemelő illusztráció:

Gipszelés előtt, a kinézete itt még egész istenes volt.....

Artúdítú. bíp bíp.
(a két oldalán állítható, úgy néz ki mint egy-egy kör alakú subler :D )

U.i.: VIGYÁZZATOK MAGATOKRA!