Lassan újra itt a szezon és én még tartozom Nektek a nagy Balkán túránk befejező részével illetve a 2017-es évet lezáró hétvégénk beszámolójával. 

A helyszín még mindig Montenegro, azon belül is a Lovcen Nemzeti Park. (Nézzétek meg mindenképpen, ha ott jártok, egyszerűen csodás!!)
Harmadik reggelünkön is gyönyörű panorámára ébredtünk, a kis völgyben felépített, erdővel körülölelt Hotel igazán jó választás volt. A szoba hatalmas, padlóig érő ablakaiból pont ráláttunk a motorokra, így volt alkalmam lefekvés előtt, felkelés után sőt még éjjel is 1x rápillantani Zére és a mögöttük elterülő gyönyörű erdőre. Jót reggeliztünk, majd egy rövid eligazítás után ismét két részre oszolva, csodaszép, izgalmas, szűk, kanyargós, erdővel körbevett utakon keletnek indultunk, hogy aztán még Podgorica előtt észak felé fordulva, átmotorozzunk a Durmitor Nemzeti Parkon. Ellőtte azonban az említett útvonalon haladva első megállónk a Skadari-tó (régi magyar neve : Szkutari-tó) északnyugati csücskénél volt. Ez a közel 390 km2 területű tó, az utolsók között megmaradt, édesvízi mocsaras vidékek egyike, aminek 2/3-a Montenegróhoz, 1/3-a Albániához tartozik és Európában a pelikánok utolsó természetes élőhelye..

Miután kibámészkodtuk magunkat, tovább indultunk Podgorica irányába, aminek határán északnak fordulva máris a következő megállónk felé robogtunk. Egy kávé,süti erejéig leparkoltunk egy gyönyörű, hegyoldalba épített kávézó/hotel hatalmas udvarán. A teraszról letekintve csodálatos völgy tárult elénk. Olyan magasan voltunk, hogy az egész olyan érzés volt, mintha Apukám egykoron volt miniatűr terepasztalát bámultam volna apró házakkal, vasúttal, alagutakkal, folyóval..  A kávé szürcsölgetése közben a fiúk felfelé mutogatva jelezték, hogy oda megyünk fel, abba a kolostorba.. hát, mondom az nagyon faja, de ott csak szikla van. Nem, alaposabban megnézve a fenyők és más fák rengetege valóban eltakart egy hófehér, konkrétan a sziklafalba vájt hatalmas kolostort. Az már messziről ránézve is látszott, hogy oda a feljutást 30 hajtűkanyarnál alább nem úszom meg. A sejtéseim be is jöttek, a vicces az egész sztoriban nem is ez volt, hanem az, hogy attól a pillanattól kezdve az "annyian vannak mint az oroszok" kifejezés számomra megszűnt létezni, helyette az "annyian vannak mint az Ostrog-i kolostornál" - vette át a helyét. Fiat Multipla (fujjbazze), Jumper, Espace, S-Max.. a családi egyterűek és dobozos autók egytől egyig dugig megtömve emberekkel. Akkor vihogtam fel a sisak alatt először, mikor az éppen a fenyőtűkkel teliszórt hajtűkanyarra koncentrálva megláttam, hogy szembe jön a 60fős nagybusz. Az egész szitu úgy nézett ki, mint amikor a rúd bejglit megpróbálod a műanyag dobozba belehajlítani anélkül, hogy eltörd, mert akkor Nagymuttertől olyat kapsz, hogy elszédülsz. Na így próbált a busz is lekanyarodni fentről. Nem mondom, megoldottuk, a sofőr ügyességgel mi pedig türelemmel. Amennyire annak idején tartottam a távolságot a hajtűkanyaroktól - ha lehetett - egészen megszerettem őket. Benézel a kanyarba, egy gázon tartod, döntöd a motort és mire feleszmélsz már a hátad mögött van a félelmetes hajtű. Felérve konstatáltam, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs vége. Utálom olyan helyen lerakni a motort, ami nem vízszintes, mivel relatíve kicsi a dőlése sztenderen, ha a hegy irányába támasztom le, attól rettegek, hogy egy tavaszi lepkefing is felborítja, a völgy irányába természetesen ugyan ez a sztori. Sebaj, ezt is megoldottuk, némileg féloldalasan, arccal a hegy felé támasztva már ott mertem hagyni. Nos, a felfelé-lefelé hömpölygő tömeg akkor nyert értelmet, amikor a kolostor udvara felé fordultam. Ortodoxok, keresztények, muszlimok közös (!) zarándokhelyéhez érkeztünk. Az oka, hogy mindenki hisz abban, hogy szent Vasilij (Ostrogi Szent Vazul : a kolostor építtetője) csontjai csodatévőek. A legenda (?) szerint nagyon sok embernek sikerült meggyógyulni, vagy az élet nehézségeit megoldania a látogatás után.
Mutatom, milyen látvány fogadott minket:

Ez a szabad hely, ami a második fotón látszódik, kivételes, ezen a kis téren kívül a komplett udvar faltól-falig tele volt szivacsokon, takarókon, napernyők alatt fekvő emberekkel. Sajnos a templomok és a barlang belsejét nem volt alkalmunk megnézni, mert akkora sor volt, hogy valószínűleg még most is ott állnánk épületen kívül a jegyeket markolászva. 

Rövid bámészkodás után tovább indultunk észak felé, várt ránk a Durmitor Nemzeti Park, hogy aztán kelet-nyugati irányba keresztül motorozzunk rajta. Sokat gondolkoztam azon, milyen tájhoz lehetne a legjobban hasonlítani ezt a különleges helyet. Először is óriási mázlink volt, hogy végig sütött a Nap és az idő is kellemesen meleg volt. Másodszor képzeljetek el egy borzasztóan sziklás mégis zöld vidéket kanyarogva keresztül szelő, egy - legjobb esetben másfél autónyi széles aszfalt utat. Mintha egy miniatűr Grand Canyonon motoroztunk volna át, csak itt nem volt olyan gatyarohasztó meleg és kicsit több volt a fű.

Valahol a Durmitor közepén járhattunk, amikor félre álltunk egy kiszélesedett útrészen. Az út jobb oldalán állt egy kosárpalánk, az út felé fordítva. Ahogy végignéztem rajta, automatikusan a párját kerestem a másik oldalon. Akkor törtünk ki röhögésben, mikor konstatáltuk, hogy a másik oldalon egészen konkrétan szakadék van. Hát mondom, .... itt aztán izgalmasak a kosármeccsek. Aztán egyszer csak előkerült egy szupercuki kisfiú egy kosárlabdával a hóna alatt, mosolyogva, a motorokat nézegetve lehuppant az útszéli padra és minket nézegetett. Az első gondolatom az volt, hogy én most azonnal kosarazni akarok ezzel a kissráccal.. aztán bevizualizáltam, hogy az első lepattanóm után leküldöm a labdát a völgybe a zergék közé, szegényem meg várhat fél évet mire valamelyik rokon küld a legközelebbi Decathlonból egy újat. Adtunk neki motorozzvelünk-ös nyakbaakasztót, matricákat. Olyan büszkén, vigyorogva ült vissza a padra nyakában a kulcstartóval, hogy kedvem lett volna szanaszét ölelgetni, ha nem lett volna -jogosan- picit félénk. Elbúcsúztunk újdonsült barátunktól és tovább motoroztunk a gyönyörű tájban.

A Durmitorból kiérve elértük a Piva folyót. Először fentről csodálkoztunk rá a leírhatatlanul kék, kanyargós, Naptól csillogó felszínű folyóra. Közben majdhogynem sokkot kaptunk egy, a hegyi szerpentinen lefelé haladó óriási teherautótól, ami kockabálákkal megpakolva iparkodott lefelé. Ez még önmagában nem lett volna sokkoló, de az egész rakomány olyan szinten volt félrecsúszva a platón, hogy szinte lelki szemeim előtt láttam minden kanyarban, ahogy leborul a szakadékba szénástul, mindenestül. Lent aztán a benzinkút mellett, ahol mi is megálltunk tankolni, megnyugodva konstatáltam, hogy leért a rakomány egyben, de szerintem csak a szentlélek tartotta jobb oldalról a helyén a cuccost. A Pluzinében megejtett tankolás után már egyenesen észak felé haladva Szarajevó felé közeledtünk, egyedül a Piva-gátnál álltunk még meg pár percre, egy-egy fotó erejéig. 

Régóta foglalkoztatott a gondolat, milyen lesz látni Szarajevót. Erről a városról két történet jutott eszembe mindig, az egyik Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának törénete, ami kirobbantotta az első világháborút, a másik pedig a délszláv háború. Szomorú és komplett országok és népek arculatát megváltoztató apropók ezek. A városba beérve kapkodtam a fejem, a nagy forgalom és a nyüzsgő emberek mellett nem tudtam nem észrevenni azt a rengeteg temetőt, ami a várost körülöleli.. Körben, a település fölé tornyosuló hegyvonulat egyszerre öleli át védelmezőn az egész várost és tartja ugyanakkor vészjósló elszigeteltségben. Egy délutánt-estét töltöttünk el itt és azt kell mondjam, Szarajevó csodálatos!! Aki a közelében jár, semmi esetre se hagyja ki. Engem rabul ejtett. Megérkezésünk után szokás szerint legurítottunk a hotel bárjában egy-egy (egyébként kifejezetten finom, Sarajevsko) sört, miközben nevetve átbeszéltük az aznapi eseményeket, 

Fürdés, öltözés következett, hogy a városban sétálva elérjünk a vacsoránk helyszínéhez, a Szarajevói sörgyárhoz. Odafelé megálltunk a Latin-híd lábánál, ahol 1914 június 28-án eldördültek azok a bizonyos lövések, amik Ferenc Ferdinánddal és feleségével Sofiával végeztek, az I. Világháború gépezetét pedig beindították. (Érdekesség, hogy a konvoj valószínűleg tévedésből fordult be azon a híddal szembeni sarkon anno)

A hídon átsétálva, elsétáltunk több mecset előtt is. Szarajevóról tudni kell, hogy ez az oszmán időkben alapított város a világon az egyetlen hely, ahol néhányszáz méteren belül egyszerre haladhatunk el katolikus és ortodox templomok, muszlim mecsetek és zsidó zsinagógák mellett. Ezek a népek régóta, de közel sem mindig békében élnek s éltek egymás mellett. A sörgyár éttermébe lépve, mintha egy óriási ír pub-ba tértünk volna be, fagalériás, emeleti boxok, vacsoraasztalok, bárpultok fogadtak minket tökéletes elrendezésben.

A zseniális vacsi után egy belvárosi kitérő sétával indultunk a szálloda felé. Meghökkentő volt hallgatni Peti által mesélt (köszönjük szépen) történeteket a város délszláv háború alatti ostromáról, a mesterlövészek embertelen és teljességgel értelmetlen öldökléseiről és súlyos volt belegondolni, hogy azok az utcák ahol épp sétáltunk, 25 évvel ezelőtt mennyi értelmetlen halálnak voltak helyszínei. Az 1992-ben kezdődött ostrom 3 éve és 10 hónapja alatt 5500 civil halt meg. A várost körbevevő hegygerincen lévő lőállásokból folyamatosan lőttek, amit értek. Mindenkit megérintettek a hallottak. Az utcák azóta már újra lettek kövezve, de mementóként meghagytak pár helyen olyan részeket, ahol az épp ott mesterlövész által meggyilkolt emberek vére fröccsent szét az úttesten,járdákon... egykori vérfoltok pontos helyei, ma kimarva és piros festékkel kiöntve. Csak álltunk körülötte szótlanul. Mert ilyenkor nem lehet mit mondani, nem jön szó ami megfelelően kifejezné a gondolatokat, amik az ember fejében gombolyagként összetekeredve cikáznak. 

Nehéz volt búcsúzni Szarajevótól, engem olyannyira megfogott, hogy biztos vagyok benne, hogy visszatérünk még ide. Egy város egyszerre teli rabulejtően eklektikus kulturális értékekkel ugyanakkor rengeteg szenvedéssel és kínnal. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy legalább egyszer nézze meg ennek minden értékével és tanulságával.
/Ha jártatok már itt, kommentben írjátok le, meséljétek el nyugodtan, nektek mi volt a tapasztalatotok. /

Másnap reggel is szép napsütésre ébredtünk. 

A városból kifelé tartva a végtelen temetőket látva újra és újra csak egy előző esti mondat zakatolt a fejemben, amit a helyiek -ha kérdezik őket a múltról- mondanak : "A háborúnak vége... de béke sohasem lesz."

A hazaút mondhatni eseménytelenül telt -hála az égnek-. Még Boszniában, a bosnyák-horvát határ előtt jóval elkezdett szakadni az eső. De úgy, mintha a Niagara alján álltam volna, sem a plexitörlés nem segített, sem a felnyitott sem a lecsukott sisak... egyszerűen van az a pont, amikor beletörődsz, hogy 20km/h-ra csökkentett sebességgel haladva majleszvalami'. A határon aztán úgy -nem túlzok- 2-3 km-es sor fogadott minket.. Kamionok, autók tömkelege. Motorral elég gyalázat lenne, ha nem engednének minket előre, bár így is rommá voltunk már ázva, de nem akartam elképzelni, hogy ránk szóljanak a kedves határőrök, ha előre haladunk. Pedig de. Magához az átkelőhöz közeledve csorogtunk az autók mellett libasorban, amikor az éppen egyik autóssal üvöltöző határőr felénk forult és kézzel lábbal, habzó szájjal nekiállt integetni, hogy húzzunk vissza. Hirtelen az futott át az agyamon hogy 1. ezhülye. 2. ha most megfordulunk a zárón, akkor meg azért hágnak meg mindenkit. Szerencsére Peti pontosan ugyan azt csinálta a sor elején, amit én is tettem volna. Az ellenkező irányba bámészkodva úgy tett, mintha észre sem vettük volna a tőlünk 15 méterre hadonászó bosnyákot, aztán amikor az hátat fordított és megindult az épület felé, szépen lassan, mint a settenkedő rózsaszín párduc és teljesen előre gurultunk. A határon sikeresen átkeltünk, de az eső továbbra is szakadt. Lassú és nyögvenyelős volt, de végül megérkeztünk kis Hazánkba, Harkányba, a túra záró-állomására, ahol végre újra kisütött a Nap. Tankolás, pár korty víz és némi beszélgetés után, varacskos disznó outfittel indultunk tovább, ki-ki a maga otthona irányába.

Az aznapi távunk így 550km környékén állt meg.

Borzasztóan fáradtan, de felejthetetlen élményekkel és érzésekkel értünk haza. 
Mindenkinek ajánlom a balkáni túrákat, aki szereti a táj, a történelem nyers vadságát összekötni a gyönyörű hegyek, folyók és kiváló motoros utak egyvelegével. 

Ismételten köszönet illeti a www.motorozzvelunk.hu csapatát.