Úgy örültem neki, hogy megint motorozom, mint herpeszes Ödönke az új bicajnak.
Az ésszerűség határán belül (haha, vicceltem, olyan nincs nekem :D ) most aztán még oda is motorral járok, ahová a király is gyalog. Gyorsan be is terveztem a nyár hátralevő részére 3 azaz 3 db túrát, lehetőleg mindegyiket más irányban gondolkozva.
Ezek közül az első, "a nagy visszatérés", a 2 az 1-ben túra volt. Egészen addig amíg nem kezdtünk el beszélgetni a konkrét útvonalról, nem is gondolkoztam azon, hogy belenyúltam az egyik legkoncentrálósabb, odafigyelősebb túrába rögtön kezdésnek. De nem is én lennék, ha valami felföldi tulipánkerülést választottam volna. Az indulás hetén kedden, 1 nappal a rajt előtt, reggel 8-kor a Kawasaki szervizben nyitottam, hogy ugyan pici csúszással de megejtsük a 18.000-es olajcserét (saját magammal versenyeztem minden alkalommal, hogy szinte km-re pontosan vigyem Zé-t 'felülvizsgálatra'), kicseréljük a fékbetéteket (még volt rajta anyag, de ha már ott voltam jobb szerettem volna a szezonban ezt a 3 túrát az új betétekkel letolni) és beapplikáljuk a db killert a kipufogóba (köszi Csabi, ha nem szólsz el is felejtem)... már ott elkezdtem morogni a 'sógorék' szabályzatán és kifacsart hülyeségein. Becsavaroztuk a kipufogó végébe a fémdugót, beröffentettem Zét és menten hülyét kaptam. Egy végstádiumú kehességgel küzdő, magát épp a szakadékba vetni kívánó babetta öblösebb sikollyal küzdött volna, mint csóri motorom ezzel a dugasszal a hátsó felében. Menet közben mikor a gázt elengedtem, olyan furcsa sípolóan rötyögős hangot adott ki, mintha a perifériás látóteremen kívül esve folyamatosan követett volna egy 50 köbcentis mákdaráló. (Mikor a többieknek előadtam ezt, megszakadtak a röhögéstől, mert bevizualizálták, hogy üldöz egy robesz). SEBAJ. Bementem dolgozni, aztán haza és összepakoltam. Másnap munka után Pergiéknél landoltam, hogy onnan meglóduljunk Szentgotthárd irányába, ahol a nulladik napi szállásunk volt. Amíg ő készülődött, a ház úrnője (Gyingyu) gyártott nekem egy zseniális jeges kávét, ami után már kevésbé éreztem úgy, hogy Veszprém magasságában fogok elaludni a motoron.
Bár nem rohantunk de azért úgy voltunk vele, nem lenne baj, ha nem éjfélre érnénk le. Az M7-en kezdtünk, aztán a 8-as úton gangoltunk végig egészen a célig. Az utolsó 3/4 órát már kukk sötétben tettük meg, amivel alapvetően nincsen baj, de ezen a szakaszon valamiért folyamatosan az út két szélét néztem felváltva, attól tartva, hogy valami világító szemű Vuk, Bambi, Timon & Pumba megjelenik az árok szélén. Odaértünk, gyors sör, aztán vacsora, aztán a diétát zárójelbe téve még két gyors sör és alvás.
Reggel 8 - Mol kút, végre. Mennyünkmámennyünkmá.
Két csapatra oszlottunk, a nézelődős túrát Lazapeti, a motorozós túrát Baka Peti vezette. Menet közben többször is kereszteztük egymás útját, igaz ezek többnyire csak pár perces találkozások voltak. A határ átlépésekor még átfutott a fejemen a legutóbbi letenyei balhém, amikor is betakaróztam a motorral az első 300 méter után és a sisak alatt halkan kuncogva reméltem, hogy meg sem állítanak és nem kell újra eljátszanom ezt a magánszámot. Nem kellett. Yess. Körübelül a harmadik faluban kezdett el csepegni az eső, mindezt napsütés közepén sikerült az időjárásnak produkálnia, felnéztem és csak annyit mondtam, hogy "nanee.." Na de. Itt kezdődött az armageddon. Egy rövid ideig autópályázva, Graz alatt elhúzva az első hágónk Klippitztörl volt, itt még ha jól emlékszem egészen jó fej volt az időjárás. aztán jött a Flattnitzer Höhe. Annyit mindenképp meg kellett állapítanom, hogy az osztrákok sem állnak a helyzet magaslatán az autópálya-minőséggel, bár nem tudom, hogy náluk ez a helyi Pénztáros Lőrinc-féle ügyleteknek köszönhető, vagy csak simán valóban öregek az autópályáik, de hogy ha lenne vesekövem már nem lenne, az is biztos. Egy-egy szakaszon jöttek ki a szemeim mint a csigának, azon imádkozva, hogy 'ugyenemkaptamdefektet,monddhogynemkaptamdefektet'.. nem, nem kaptam, egyszerűen csak ilyen szar az út. Arról nem is beszélek, hogy a negyedik indokolatlan 80-as táblánál éreztem a csodálatot a közlekedők iránt, amiért nem minden rendőr/autópályafelügyelő járkál a popójukból kilógó sebességkorlátozó táblákkal. Én tényleg nem értem miért kell nyolcvannal menni ott is, ahol hibátlan lenne az út. A sokadik "schnell ist laut!" (a gyors, hangos!) plakátnál Zé is hangosan felröhögött. Alá kellett volna írni, hogy a halk meg halálos. (Egyszer ütöttek el egy teszkó parkolóban, az is egy prius volt, mert a vidéki jányka =én ugye ahhoz van hozzászokva, hogy a járműveknek van hangjuk is, ott meg már csak azt konstatáltam, hogy indokolatlanul ülök egy kályhaezüst színű motorháztetőn) Most már legalább tudom, hogy ez a népség szívesebben hallgatja ezek szerint egy csendesen az életéért a külső sávban 94-gyel küzdő toyota suhanását, mint egy jó V8-at mondjuk egy E92 M3-ba beépítve.
Az esőruhát azt hiszem csak háromszor kellett fel-le venni, ami nem azt jelenti, hogy csak háromszor áztunk rommá, hanem azt, hogy háromszor próbáltunk meg optimisták lenni. Az Aigner-Németh duó leckéket vehetett volna Pepétől időjárás-előrejelzés terén, aki a sor elején félreállva minden egyes elázás előtt 2-3 km-el szólt, hogy öltsük magunkra a nejlont.
A következő hágónk a híres Nockalmstraße volt. Becsengettük az útdíjat és meglódultunk felfelé. Az eső, a vizes út és a leginkább kanyarokban és/vagy féktávokon, az út teljes szélességében elhelyezett, csúszós vadrácsok (Udo, hogy nektek milyen jó ötleteitek vannak, de tényleg!) sem szegték jókedvünk, csapattunk felfelé vigyorogva. Menet közben is gyönyörű volt a kilátás, fent a csúcson pláne. Az idő szürke és távolban ködös volt, a hőmérőt nem figyeltem, de 9-10 foknál nem sokkal lehetett melegebb, amit viharos szél kísért. Itt megegyeztünk egy ebédben. Bevállaltam egy Gulaschsuppét, ami pörköltnek nem volt annyira rossz, ellenben levesnek igencsak sz@r vót. A többiek viszont zseniálisan kinéző császármorzsát lapátoltak befelé.
#mosmámindegy #adszegyharit?
A másik oldalon lefelé a szinte egymásba érő hajtűkanyarokat gyakoroltuk. Nem volt egyébként vészes, igazából az volt a furcsa, hogy kívülről nézve akár még időjárás-szidásba is fulladhatott volna a szituáció, de basszus! Élveztük! Minden megálló alkalmával vigyorogva szálltunk le a motorról, hol egymáson röhögtünk mutogatva, hol saját magunkat figuráztuk ki. Én speciel úgy néztem ki az esőruhában, mint a Michelin reklámokban az a furcsa fehér hurkagyurka. Ráadásul amíg a hátamon felfújódott a menetszéltől, a két felkaromon csattogtatta a huzat, amitől azért pár km után rendesen idegállapotba' jöttem. Maóni. A napi hágó-adag lezárásaként még megmásztuk a Gailbergsattel-t. igazából egy ideje már úgy szakadt az eső, hogy tök felesleges volt a plexit is megtörölni, néha a kezem a kormányt elengedve ökölbe szorítottam, hogy a kesztyűmben tartózkodó két deci vizet kipaszírozzam és a közepesnél erősebben koncentráltam, hogy lássak is valamit. Néha megvicceltek minket Zével a javított útrészek, felhordások, de rendületlenül kanyarogtunk, igaz az egyik hajtűben egy pillanatra becsúszott a csoki, mikor láttam, hogy pont egyszerre érünk oda egy fullra rakodott kamionnal, de probléma nélkül megoldódott ez is szerencsére.
Megérkeztünk Mauthen-be, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. (Gasthof Edelweiss - Bierhotel Loncium: ajánlom mindenkinek, aki arra jár, zseniális kaja és kiszolgálás, minden abszolút motorosokra hangolva van megszervezve, még a szárítószobának kinevezett kazánházba is bejáratosak voltunk, hogy legyen esélyünk a száraz kesztyűre és csizmára másnap.)
A Motorokat az udvar végében felhúzott hatalmas alapterületű garázsban támasztottuk le. Szegény Zé olyan mocskos volt, mint egy varacskos disznó. Levettük a felszereléseket a motorról és mielőtt elindultunk volna szobafoglalásra, lehúztunk 1 (na jó 2) korty velkám páleszt. Este azért nem kellett nagyon altatni senkit, vacsora után még némi beszélgetést folytattunk a következő napokról, arról, hogy a Dolomitok teljesen járható és fix opció, viszont a Grossglockner a maga 2 fokos, szeles és hókásás időjárásával (hidegfront rulez) nem biztos, hogy díjnyertes ötlet lenne. Abban nem kételkedtem egy másodpercig sem, hogy ha a Glocki ki is marad, fogunk találni helyette szakaszokat, amitől körbeér majd a vigyor a fejünkön. Pár imát azért elmormoltam elalvás előtt a másnapi napsütésért. Valamit elcseszhettem az utolsó bekezdésben, mert az éjszaka közepén valahová a közelbe bevert egy olyat a villám, hogy az ágyammal együtt ugrottam fel 20 centit a földtől. Na, mondom ez oszt igen, szépen alakul a következő napi terv. #mégmindigesik #nemhiszemel
Kitaláltuk, hogy elindulunk Olaszország felé, hátha a macskabarát makarónis srácoknál jobb idő van. 40 km után félreálltunk a Nassfeld-i hegytetőn, mert az épp előttünk guruló féklámpáján kívül az égi világon semmit sem láttunk. A kezdő szakasz megkoronázásaként egy szembe jövő platós ganyéhordó autó éppen mellettem talált telibe egy 40 centi mély és 3 méter hosszú pocsolyát. Ezzel a lendülettel úgy 7 liter vizet vettem az ölembe. A koktélcseresznye a tejszínhab tetején azonban nem ez volt.. hanem az először jéghideg, aztán furcsa meleg érzés. Bezony... amiből arra következtettem, hogy: 1. vagy partizán módon becsöveltem 2. vagy átjutott a víz a nájlonoverálon. Félve kezdtem el tapogatni magam menet közben egy kézzel, (mondjuk ez a koreográfia így utólag belegondolva elég furcsán nézhetett ki) aztán konstatáltam, hogy bizony a tépőzár a cipzár felett olyannyira átázott, hogy elengedte magát, a cipzár a hasam tetejéig lecsúszott, így tulajdonképpen a szembejövő diszperzitesvödörnyi víz megragadt a ruhám alatt, már csak pár koi ponty és egy kis hínár hiányzott volna a modern akvárium konstellációhoz. Szerencsére épp megálltunk nem sokkal később, így ki tudtam fordítani magam esőruhástul. 10-20 percet álltunk a szakadó esőben, közben halkan morfondíroztunk, hogy mit is kéne csinálni. A csapat egyik fele itt döntötte el, hogy ők bizony visszafordulnak a szállásra. Pergi motoros csizmája -mivel előző nap is beázott- úgy nézett ki mintha a támad a mars filmből lépett volna elő, az ezüst színű duct tape-el úgy körbetekerte, hogy borotválkozni lehetett volna a tükörképben. De sajnos ennek ellenére is átszivárogtatta magán a nedvességet. Ő legalábbis ezt mondta, szerintünk csak megizzadt a lába. A csapat puding része hazament (bocs srácok :D), mi tovább gurultunk. Én speciel úgy voltam vele, hogy egyrészt motorozni jöttem, másrészt szakadó esőben, nem a legkellemesebb körülmények közt is meg kell tanulni menni. Csúszóson, felhordásoson, nagy forgalmason, vízátfolyásos hajtűben.. Megkaptuk a jutalmat érte. A hágón lefelé haladva fokozatosan kezdett el sütni a Nap, itt-ott egész száraz szakaszokat is találtunk. A táj gyönyörű volt.
Leérve tovább haladtunk ugyan a fekete felhőknek hátat fordítva, de továbbra is ronggyá ázott felszerelésben. Fél egy magasságában megálltunk ebédelni, levest szürcsölve, salátát majszolva beszélgettünk és közben gondolatban ellen-eső táncot topogtunk. Nagyon, nagyon vágytuk már a száraz utat, az igazi szerpentines szakaszokat. Miután leülepedett a madárkaja mindenkinek a gyomrában, a meg nem ivott sör után vágyódó tekintettel hagytuk ott az éttermet. (Finom az az ásványvíz is... ja .... nem) Irány a Vrisc hágó!! Felfelé menetben talán azt mondom először tudtunk amolyan so-so menetet tolni, az út többnyire mintha száraz lett volna, ilyenkor azonban ha az előttem menő hátsó kereke és az aszfalt találkozásához pillantottam, láttam, hogy bizony csapódik felfelé a vízsugár még mindig. De érezhetően egyre jobb volt a helyzet. Azért szépet verettünk felfelé. Fent a tetőn megálltunk, körbenéztünk, fényképeztünk. Lefelé Zével átkapcsoltunk enduro fokozatra. Az egy dolog volt, hogy a hajtűkanyarokat aszfalt helyett macskakővel rakták ki (nem csúszott egyébként, csak kinézetre volt berosálós), de elég sok helyen az út teljes szélességében fel volt túrva, marva és vastagon vágott kővel megszórva. Zét egy gázon tartva szépen átjöttünk az összes csúszkálós, süppedős kavics-szőnyegen.
És ami ez után jött, az maga volt a boldogsághormon robbanás. Villacher Alpenstraße. Gyerekek. Hát, én tudom, hogy ez egy blog és ide nem illene csúnya szavakat írni. De ez kurvajó volt. Száraz volt az út, a fenyők közt átszűrődött az immáron teljes gázzal szikrázó napsütés és csak robogtunk felfelé, dinamikusan, lendületesen, már-már túl tökéletesnek tűnő íveken, szinte zéró forgalomban. Fent gyönyörű volt a kilátás, igazi dús zöld füvű legelőn szunyókált egy komplett ménes, fenyveserőkkel tűzdelt hegyoldalak vettek körül minket. Behaladtunk a nagy étteremként, kocsmaként funkcionáló rönkházba, ahol a napsütéses teraszon üldögélve szürcsölgettem egy kávét, a többiek tolták a császármorzsát, az almás rétest és közben olyanokat nevettünk, hogy tőlünk harsogott a komplett vendéglátóipari egység. Arra emlékszem, hogy nem láttam a könnytől. (Az igazi sírás akkor jött mikor levettem a csizmám :D #nemisigaz #csakvicceltem) A lefelé csapatás is hasonlóan euforikusra sikeredett, motorosokkal inkább találkoztunk, mint autóval. Az indulás előtt Pepe megkérdezte, hogy megállunk-e a hegy közepe felé lévő parkolóban, mert onnan nagyon szép a kilátás? .... Mhhihcsodaaa? Megállni nézelődni, amikor épp kezdene bemelegedni a gumi? Dehogyállunkmeg. Majd lentről megnézzük. Na, nesze nektek kultúra meg természet.
Innen úgy beszéltük meg, hogy lassan hazafelé vesszük az irányt. Hála a magasságosnak, Pepe felnézett az égre és azt mondta magában, hogy ha ezek a jómadarak motorozni akarnak akkor megkapják. Egy 100 km-es kerülővel mentünk vissza a szállásra, zseniális elnyújtott, tempós kanyarokkal, emelkedőkkel, könnyed előzésekkel, a Nap közben elkezdett egyre laposabban sütni, gyönyörű volt az időnk is és ami talán azt hiszem mindannyiunknak óriási örömöt okozott, az a csontszáraz aszfalt volt.
A szállásra visszaérve még a motorok közt torzomborz fejjel, fültől fülig vigyorral a hagyományt szigorúan életben tartva körbejárt a pálesz, aztán beljebb haladva még szintén motoros szerkóban a bárpulthoz helyezkedve betoltuk a sört (szintén hagyomány, most mit csináljak, az ilyet nem lehet csak úgy megszakítani) és egy gyors zuhany után lementünk hogy belapátoljuk az ismét zseniálisra sikeredett vacsorát.
Fáradtságunk ellenére aktívan beszélgettünk, BMW-ről, Ducatikról, száraz kuplungról (#jóhangjavan #dehogyvanjóhangja #jódeszar #szarafrancot #najómitiszol) tervekről, szervizekről és úgy általában a motorozásról, no meg a jól sikerült napról. Nyilvánvalóan kiszívtuk a vérét a nap elején hazafordult társaságnak, sűrűn kérdezgettük milyen volt lábat áztatni az ekcémás osztrák nyuggerek között a szomszéd falu uszodájában.
10 óra magasságában elvonultunk aludni, hiszen másnap a Dolomitok csipkés hegyei vártak ránk, az előrejelzés szerint csupa napsütésben...
Folyt.köv. :)
