Egy gyönyörű, közvetlenül a parton lévő hotelben pihentünk le. Fárasztó volt a nap, agyban is, fizikailag is. Lassan már nem merem leírni, hogy természetesen a motorok leállítása, helyre rakása után megint az első dolgunk az volt, hogy körbe vittük a pálinkás flaskát, mint a véres kardot, (na most tényleg, tegye fel a kezét akinek kezd megjönni a kedve a túrázáshoz velünk) mert a kedves olvasó azt fogja gondolni, hogy igazából ez egy motorozásnak álcázott halál a májra túra, pedig nem is. Ilyenkor egyszerűen csak borzasztóan jól esik egy órán át beszélgetni, egyet-egyet koccintani, megosztani az aznapi friss élményeket. Jókat röhögtünk, ahogy szoktunk, (csak magyarosan : harsányan és hosszan) aztán elfoglaltuk a szobáinkat, lent pedig lefosztottuk az isteni finom svédasztalos vacsoraasztalt. Kiültünk a tengertől 10 méterre lévő teraszra és sztorizgattunk még egy ideig, ám a hideg nem engedte, hogy sokat időzzünk. Szokatlanul hűvös volt.



Másnap reggel az M2.4-es úton délre, Albánia felé folytattuk utunkat. Mielőtt azonban elértük volna a határt, letértünk az útról és felgurultunk egy gyönyörű szakaszon, hogy rálássunk a Skadari tóra. Egy balos visszafordító kanyar külső ívén a kavicságyon lepakoltuk a motorokat és tartottunk egy 10 perces szünetet. Fotóztunk, bámészkodtunk és kiragasztottunk egy motorozzvelünkös matricát. Orbitális szél fújt, mindenki úgy nézett ki a képeken, mintha belenyúlt volna a 230-ba. Jókat röhögtünk magunkon.. meg egymáson is.


Tovább gurultunk a határ felé. Egészen megörültünk, hiszen nem volt ANNYIRA vészes a sor, úgy 15 autó lehetett a csapat eleje előtt. Ekkor azonban némi nyüzsgés támadt a határőrök között. Abból, ahogy ide-oda mászkáltak és felváltva vakargatták a fejüket, nem azt szűrtem le, hogy minden fasza. Rövid időn belül kiderült, hogy az elektronikus rendszer összeszarta magát, így előkapták az A3-as méretű, 25 centi vastag zsebkönyvüket a pult alól és mindenkit egyesével kezdtek regisztrálni. Olyan 1 - 1.5 óránál többet nem álltunk a tűző napon. (jómagam fekete borszerkóban, amiből a kabátot és az alatta lévő gerincprotektort vettem csak le, mert a körülöttünk lévő kocsiból Mohammadék így is igencsak érdeklődően villogtatták foghézagaikat) Ettől függetlenül azért elütöttük az időt. Ahogy mindig, a határ után bevártuk egymást. Pár kilométert guruljatok tovább és ott gyűjtsétek be a többieket, ha arra jártok, mert közvetlenül a határon, a másodpercek alatt zsebbe mászó bérkoldus gyerekek miatt nem jó ötlet várakozni. Ezek után olyan szakasz következett, ami felélesztette bennem a két nappal azelőtti sóderban hempergős történetet, csak ezúttal a röhögésbe könnyeztem bele. Teljesen keresztülvágtunk Shkoder-en, hiszen mielőtt az SH20-ra ráhajtottunk volna, megnéztük a Mesi-hidat, ami a város túloldalán van és megéri azt a minimális kerülőt. A röhögés abból adódott, hogy az aznap éppen vicces kedvében lévő Garmin navigáció eggyel korábban hozott le minket a főútról, mint kellett volna és újra egy aszfalthiányos szakaszon találtuk magunkat, sűrű gödrökkel és sűrű fejvakarásokkal, ám a murván edzett (#főlegén) társaság meg sem rendült a köves, poros út láttán. Egyedül a temető bejáratánál bizonytalanodott el a csapat, mivel a navi határozottan ezen keresztül vitt volna.. elsőre furcsán hatott, de mint kiderült valóban az volt a helyes, még szembe forgalom is akadt. Akinek bakancslistás lett volna a temetőben motorozás, az ki is pipálhatta. A város.. hát most mit mondjak? Nem változott azóta, amióta sok éve utoljára ott jártam. Koszos és zsúfolt. A közlekedéskultúrájuk meglehetősen egyedi, de fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs. A körforgalom nagyjából csak dísznek van, egy kis visszafordulás vagy szembe haladás a szélén simán belefér, az Interphone itt is elég hasznosnak bizonyult, simán tudtuk egymást figyelmeztetni, hogy a közénk csapódott taxis merre fog lekanyarodni, vagy kit fog felborítani, ha nem engedjük el inkább. Keveregtek az utakon, mint fing a gatyában, mindegy, hogy kocsival, biciklivel, kismotorral, vagy bevásárlószatyorral. Valahogy úgy nézhettem ki a sisak alatt, mint a kaméleon, amikor a jobb szemével a faágat, a bal szemével meg az alatta lévő víztükröt figyeli és közben nyalogatja a szája szélét. Az utcákon haladva jobbra-balra nézelődve bepillantást nyerhettünk különböző garázsokba, boltokba. Már amelyik tárolóhelységnek nyitva volt az ajtaja, az atombombától a cipőfűzőig minden folyt ki belőle, mint a gyerekkori gardróbomból, mikor 3 perc alatt „rendet raktam”. Épp kezdtem megszokni, hogy aki jobbra indexel az valószínűleg balra fog kanyarodni, mikor megérkeztünk a kb. 100-110 méter hosszú, török időkből fennmaradt Mesi hídhoz, ami a Kír folyón ível át, a szépséghiba annyi volt, hogy kukk száraz volt a folyómeder.


A Jelenlegi kiszáradás állítólag átmeneti, bízzunk benne, hogy lesz alatta még újra kéklő víz. A híd maga csodás látvány és bár kifejezetten öreg darab, gyönyörű állapotban van. Forgalom már nincs rajta, autók és más járművek elől le van zárva, igaz a keskeny mivolta és ritka, fűcsomós, macskaköves burkolata sem tenné lehetővé az aktív használatát, a mellette épült (inkább tákolt – bocsánat) híd vette át a feladatát. Fotózkodtunk és indultunk tovább. Irány az SH20!

  Próbálok úgy fogalmazni, hogy korrektül meghagyjam a lehetőséget mindenkinek saját véleményalkotásra ezzel az új és motorosok körében felkapott útszakasszal kapcsolatban és rögtön az elején hozzá is kell tennem, hogy két okból sem élveztem túlzottan ezt az egyébként általam toporogva várt szerpentint. Egyrészt a Zére aktuálisan választott gumikkal úgy érzem, enyhén szólva is mellé nyúltam. (Pilot Road 4) Egészen konkrétan alig várom, hogy elhajítsam őket a francba. Számomra megbízhatatlan, kiszámíthatatlan abroncsok az eddigi tapasztalat alapján (kb.13.000 km), az első pillanattól fogva. Nagyjából úgy tudom leírni a legtömörebben, hogy egy kalap szar. Egészen jó ütemben kopnak és vízen sem éreztem, hogy baj lenne velük, de pont az ideális körülmények közt szinte minden túrán belém állította az ideget egy-egy lehetetlen helyen való megcsúszással, hol az eleje ment ki a motornak hol az eleje-hátulja egyszerre és az eddig használt Dunloppal ellentétben, amiknél pontosan éreztem, hogy hol a gumi tűréshatára, itt minden előjel és figyelmeztetés nélkül úszik meg a motor egy-egy döntésnél. Elhiszem, hogy egy más karakterisztikájú motornál beválhat, de számomra egy nulla. Másrészt elkezdtem érezni, hogy az első féknyereg környékén lassan kijár egy pucolás, így dupla érv szólt amellett, hogy ne akarjak veretni. Kicsit sajnáltam az első szakaszon, mert valóban jó minőségű burkolat és napsütés várt minket, de kibírtam, hogy ne akarjak karcolni. 6-7 km után megálltunk a csúcsról lefelé ereszkedve, ahonnan beláttuk a képeslap-kategóriájú, motorosparadicsomnak kinéző völgyet. Vitathatatlanul szép volt és az idővel is mázlink volt –ismét. Lefelé azonban a fent említett két érv mellé becsatlakozott a harmadik: Nem tudom, a hiányosan karban tartott albán gépjárművek, a Boszniából átmentett helyi smoke&charm kettes golfok flottája, vagy a hasonlóan törődést nélkülöző munkagépek (esetleg ezek kombinációja) voltak-e a ludasak, de innentől a sávunk közepe szinte megszakítás nélkül fel volt öntözve hol frissebb, hol az aszfalton már szétkent olajjal. Úgyhogy a veretésből nézelődés lett, ami lehet, hogy nem is baj. Végig érvén az SH20-on, némi teljesen indokolatlan várakoztatás után (senki sem volt előttünk) újra beléptünk Montenegroba és a P9 – M9 – P2 – E65 útszakaszokat követve északnak indultunk, hogy Mojkovac város melletti hegytetőn megszálljunk. A város széléhez érve egy viszonylag meredek emelkedőn eltűntünk az erdőben (mindenhol, de MINDENHOL aknákra figyelmeztető táblák….) és felértünk egy faházakkal tűzdelt hegyoldalba. Nagyon hangulatos és kifejezetten csalogató szállás volt, pazar vacsora és reggeli kínálattal. (Egyik szájszegletben egy pici pörköltszaft, a másikban egy kis cékla-szín és te a tányérod markolászva keringsz a kaják fölött….mámegin..) Jó cidris időjárás volt itt is, párás motorokkal, sűrű összerezzenésekkel indulunk meg a reggeli eligazítás után a P4-en Szarajevó felé egészen a P5 leágazójáig. Itt volt a mai nap első megállója, a Tara folyó feletti híd lábánál, átmelegítettük magunkat egy-egy espressoval vagy tejes kávéval és indultunk tovább. A Durmitor Nemzeti Park északkeleti oldalán lévő tavat is beiktattuk volna a látnivalók sorába, de odaérvén láttuk, hogy sorompóval van lezárva a behajtó, így visszafordultunk és átugorva ezt a programot, belecsaptunk a Durmitorba. Nagyon szeretem ezt a vidéket is, mindig szívesen motorozom keresztül ezt az érintetlen nemzeti parkot, kicsit amolyan időutazásnak érzem. Most sem volt ez másként, abból a szempontból azért került egy köpet a levesbe, hogy olyan hideg, metsző szél volt, hogy volt, aki ahogy leszállt a motorról, már kapkodott is utána.. aztán rövid motor eregetés után állíthatta talpra.




Sokat nem időztünk a szokásos kilátóhelyünkön, bevártuk a másik csapatunkat, hogy tudjuk mindenkivel továbbra is minden rendben és tovább vitorláztunk. A Durmitor elhagyása után leereszkedtünk Pluzine városba. A hegyen lefelé gurulva a már szokásosnak mondható helyen letettük a motorokat és nézelődtünk egy picit. A gyönyörű hegyek közt folyó azúrkék Piva felszínéről szikrákat szórva ugráltak vissza a Napsugarak és a szél is már simogatóan lengedezett.



Kezdtünk felolvadni és nem csak a látványtól. Pluzinéban közös döntés született arról, hogy álljunk meg enni valamit. Így is tettünk, beültünk egy étterem teraszára, ahol a szolid 35-40 főnkkel le is foglaltuk a személyzet mind a 2 tagját. Betúrtam egy adat csevapot, csak az íze végett. Végül jóllakva lódultunk meg újra, Szarajevó felé.

Az E762-es úton északnak folytatva utunkat beléptünk Boszniába a Tara folyó feletti kis fahídon és az M18-ról nem letérve bemotoroztunk Szarajevóba. Ha arra járnátok, figyeljetek rá nagyon, hogy a kanyargós, fákkal körbevett hegyi szakaszán ennek az útnak, NAGYON csúszik az aszfalt(?). Semmi jelét nem látod, nem csillog, nem nedves, nem olajos, egy sima sötétszürke burkolat, mégis akárhányszor arra járunk, mindenkinek előre el van mondva és mindenki megerősíti utólag, hogy misztikus módon síkos, kifogástalan időjárási viszonyok mellett is. Előre szerettem már az elkövetkezendő estét, imádom ezt a várost, talán az összes eddigi közül számomra a legkülönlegesebb hangulatú hely. Rendszerint a szarajevói sörgyárban vacsorázunk és ez ekkor sem volt másként. Keresztülrúgtuk magunkat a városon, hiszen a szállásunk attól a Latin-hídtól volt pár utcányira, amely lábánál 1914-ben eldördültek az első világháborút kirobbantó merénylet végzetes lövései. Letéve a motorokat és kiosztva a szállásokat a hagyomány szerint még motoros gúnyában koccintottunk egy-egy Sarajevsko Pivo-val, átbeszéltük a nap eseményeit, jókat nevettünk – de ezt már azt hiszem, írnom sem kell – és egy gyors zuhany/öltözés után átsétáltunk a sörgyárba. Ha Szarajevóban vagytok, menjetek el legalább egyszer vacsorázni ide, egy óriási belmagasságú, galériás pub-szerű étteremről van szó, ahol bent szól a helyi élő zene, a bejárattól balra egy óriási, tömör fából készült pultnál söröznek az emberek, kellemes félhomályban picit beljebb és az emeleten pedig hosszú asztaloknál eszik-iszik mindenki. Folyik a sörhab, mély hangon csattannak össze koccintásnál a korsók, a helyi baráti társaságok egymást hívják táncra. Pici érdekesség, hogy Szarajevó délszláv háborúban túlélt, évekig tartó, értelmetlen ostroma alatt a katlan-szerű városban ragadt civilek kizárólag ennek a sörgyárnak a forrásából juthattak ivóvízhez. Az ismét kifogástalan vacsora után a hotel felé sétálva a csapat több tagjával egy rövid sétára indultunk a belváros felé.



Meséltünk, beszélgettünk. Balkánról, a háborúról, emberekről, békéről, történelemről. Mire észbe kaptunk, a sétáló utcán kipakolt bárok egyikének magas asztalát körbe állva trécseltünk. Koccintottunk még egyet az utolsó kör sörrel és visszasétáltunk. Adtunk egy-egy jóéjt puszit a motorjainknak és elvonultunk aludni. Másnap reggel a szokásos felosztásban hazafelé indultunk. A hazaút minden túrán húzós, egyrészt általában senkinek nincs kedve még visszatérni az otthoni mókuskerékbe, másrészt mivel oda kell érni kinek-kinek a saját kuckójába, az ország különböző pontjaira, sok kilométert kell egy nap alatt letolni. Indulás után nem sokkal, északnak tartva, mivel Shreky-vel ketten mi zártuk a csapat után a sort, az egyik sorompónál leragadtunk. Shrek-nek mivel megvolt az útvonal a Garminjában, nem aggódtunk. „Menjetekmajdutolérünktiteket”. Egy picit tudat alatt még dörzsöltem is a tenyerem, hogy legalább veretünk egyet ketten, arra hivatkozva, hogy csak felzárkóztunk. Muhaha. (Azóta is emlegetjük, milyen jót gurultunk) Mikor a 162. vagon zúgott el előttünk, emlékszem előre dőltem és elnéztem jobbra, hogy csekkoljam, ez egy never ever ending varázsvonat, vagy mi a repedt pite? Szerintem simán álltunk 15 percet, ha nem többet. Magabiztosan meglódultunk tovább, Tuzlán áthaladva motoroztunk már vagy fél órája, de a többiek még sehol sem voltak. Amin azóta is röhögök, hogy beértünk a Tuzlát elkerülő körgyűrűre… nézelődünk mindketten, forgatjuk a fejünket… hogy mennyire idegeskedtünk, példázza:
-„de szépen süt a Nap ott a dombokra”
-„fúúú… télleg… de jó”
-„amúgy azt vágod, hogy full szar irányba megyünk?”
-„jaaja most vettem észre,de nemsoká visszafordulunk”
-„jajóvan.. azta de szép fák!”
Már a jó irányban voltunk, de a többieknek még mindig hűlt helye volt. Mivel az Intercom éppen ismét fityiszt mutatott a telefonommal való csatlakozásnak, félreálltunk és elkezdtük mindketten a telefont buherálni. Kb. 10 másodperc múlva ismerős Romboló hang ütötte meg a (fél)fülem. Peti gangolt vissza felénk. Murphy, hogy ők kb. 150 méterrel tovább, egy parkolóban vártak ránk kb. 10 perce. Meglett a nagy újraegyesülés.
Általában azt célozzuk meg, hogy 1 – 2 óra közt a határ utáni, végállomásnak kijelentett pontban legyünk. Ez a város ezúttal Mohács volt és sikeresen teljesítettük is a tervezett érkezést. Ilyenkor minden reggel megbeszéljük ki merre, hogyan szeretne hazajutni és vannak, akik menet közben leválnak a csapattól. Mohácson hatan maradtunk (Coli,Joc,Józsi,Shreky,Peti és én), ettünk egy-egy pizzát és hazacsorogtunk. Ilyenkor már általában autópályázunk az országban, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk.

A jóleső fáradtságba vegyült pici szomorúsággal tettük le a motorokat a garázsban, hiszen véget ért a 2018-as szezon, már ami a hosszabb túrákat illeti. Ennek ellenére jó volt este kapni az üzeneteket, miszerint mindenki szintén fáradtan, de egyben és egészségben hazaért.

2019-es szezon, JÖVÜNK!