Eljött a nagy nap.. persze akkor még csak nagyjából azt sejtettem, hogy lesz tengerpart, napsütés, szép, jó minőségű utak és egyéb, szinte már giccsces, klisés dolgok.. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy úgy fogok visszaérkezni a hotelbe sok óra múlva, mint akinek menetet vágott a vigyor a fején tarkótól homlokig, de ne szaladjunk előre. Biztosan tudjátok, van az az érzés, amikor mindkét lábatok éri a földet és félmosollyal az arcotokon karba tett kézzel álltok rendkívül illedelmesen várva, közben legbelül az önkontroll-nélküli én másik fele lihegve ugrál és nyünnyög, mint Motkány a Jégkorszakból, hogy mennyünkmámennyünkmá.

8 órakor találkoztunk a reggelinél, integettünk a másik csapatunk indulásánál, hiszen ők egy órával korábban rajtoltak.Reggelire begyűrtünk valamit, szerencsére kevesen voltak amúgy is a hotelben, így nem kellett megverekedni az utolsó szelet gyíkhúsért a pultnál, volt minden bőséggel. Ez után a "8"-as csapatból páran kisétáltunk a szikrázó napsütésben a mólóra, beszélgettünk, hallgattuk a hullámokat, nagyokat lélegeztünk a sós levegőből és egyre csak erősödött a 'mennyünkmá' érzés. Olyan izgalommal cibáltam magamra a bőrcuccot a hotelszobában, mint aki első randira megy élete szerelmével. De igazából kamuzok, mert azt is űberelte.

Utálok késni. Én inkább várok valakire egy mukkanás nélkül, minthogy tudjam, hogy épp rám várnak. 9-re lett megbeszélve a találka az udvaron. Pontosan 9:00-kor léptem ki a hotel hátsó ajtaján, habkönnyű nyári sminkben (csak semmi vakolat) és teljes ornátusban, ahol a gépek parkoltak.
Persze, hogy már mindenki ott volt és konkrétan sorfalat állva, röhögve "örvendeztek", hogy megérkeztem.. ha lett volna padlószőnyeg azon az udvaron, feltéptem volna és az alatt kúsztam volna oda a motoromig. Szerencsére azért nem késett le senki semmit miattam, behoztam a lemaradást és kb 4 perc múlva rajtra készen, a már járó Zével vártam a tűzparancsot.
Elindultunk, ahogy előző nap, gyönyörűen zipzár alakzatban. A fejemet ide-oda forgatva, hol a tenger hol a hegyek, házak felé tekingetve ismét megállapítottam, hogy még mindig a reggeli/esti napsütés a leggyönyörűbb, amikor laposan, álmosan kúsznak át a fények, ez esetben a nagy pálmalevelek és leanderek között és festenek narancssárgára mindent, amit érnek.
Ehhez társult a hullámzó tenger friss, sós illata, a motorok dübörgése és ha kívánhattam volna sem szerettem volna sehol máshol lenni.

Kb. 30 km-el később Senj-ben megálltunk, hogy igyunk egy kávét.. beszélgettünk, diskuráltunk, aki már járt itt előtte közülünk, azért bazsalygott rendületlenül, aki pedig még nem, az azért. 

Peti csak annyit mondott indulásnál vigyorogva, hogy "na innen kezdődik az a szakasz amin be fogtok szarni" ... jóvammáá de hát mennyünkmáááá.. - Előtte még elslattyogtunk a móló végére csapatfotót csinálni, amit el is felejtettem elkérni, úgyhogy innen üzenem, küldjétek már el légyszi. Ha olyan fejem van rajta mint a befutó lónak (előfordul), majd ráfotosoppolom a sisakot.

És akkor végre tényleg elkezdődött. Szüleimmel, bátyámmal jártunk erre egy időben szinte minden évben, de csak homályos emlékképek maradtak meg abból, hogy milyen gyönyörű a környék és már akkor is kifogástalan minőségű volt az út.
Sejtettem, hogy ez több lesz, mint zseniális, de nem tudtam. Most már tudom, hogy az eddigi legjobb motoros szakasz volt életemben, amit aznap mentünk. Túlzások nélkül: el-elcsukló hangon sikongattam a sisak takarásában. Olyan érzelmi hullámvasútra ültem fel aznap, a kifejezés létező legpozitívabb értelmében, hogy most is libabőrös vagyok, pedig csak visszaemlékezem épp. A szívem a torkomban dobogott, miközben éreztem, ahogy megtapad a gumi a kellően meleg aszfalton, mintha a kanyar sugarának középpontja felé húzott volna valami láthatatlan erő és a csúcspont után a gázadásra reagáló motor gyönyörűen dőlve, aztán lassan kiegyenesedve egyre csak hangosodik az ívről kifelé.. ezek mind olyan élmények, amiket az ember megpróbálhat körbeírni, megfogalmazni, de csak az fogja megérteni miről beszélsz, aki átélte már és aki most is mosolyog, miközben ezt olvassa, mert pontosan tudja, milyen az amikor fennakad a lélegzet ott a sisak alatt.. az egész nap az ilyen pillanatok jegyében telt, egyenes nem is volt szinte egyik szakaszban sem, az egész csapat 5 centivel a föld felett járt minden pihenőnél, megállónál. Ez köszönhető egyrészt a fentebb leírt körülményeknek, másrészt annak, hogy a túravezetőtől a csoport minden tagjáig mindenki, kivétel nélkül egy csapatként mozgott, de nem ám akármilyen, frissen összeverbuvált társaságként.. Úgy, mintha legalább évek óta együtt motoroznánk, mintha egy láthatatlan vonórúd kötött volna össze mindannyiónkat: mindenki tartotta a tempót, senki nem maradt le vagy szaladt előre, elképesztően dinamikusan és lendületesen tudtunk haladni együtt, ami úgy vettem észre mindenkinek feltűnt, hiszen sokszor emlegettük teli vigyorral a fejünkön egymásnak ezt nap közben is. Volt a csapatunkban két Goldwinges tag, egyikőjük utassal ráadásul. Úgy terelték a kanyarokban azokat az anyahajókat, hogy ha nem látom nehezen hiszem el. Egyszerűen kívánni sem lehetett volna jobb bandát erre a túrára. A pihenőkben nem emlékszem, hogy lett volna, hogy száraz szemmel húztam volna fel a sisakot (értsd: folyt a könnyünk a röhögéstől). Valaki mindig hülye volt, valaki mindig benyögött valamit, amitől kifeküdt a komplett társaság, előkerültek a műanyag dobozkákból az isteni finom kolbászkarikák (úgy szopogattuk mintha valami csillió Forintos belga csokoládé lett volna), repkedtek a sztorizások.

Starigradot elérve aztán a fő utcán gurulva megcsapott minket a frissen sülő husi illata, amit szerencsére Peti a túravezetőnk is megérzett, így gondolatolvasó üzemmódba kapcsolva megálltunk az egyik teraszos étteremnél. Miután mindenki belapátolta az ebédet, valahogy egyesével oda szivárogtunk a vendéglő melletti részre és öt perc múlva már csak arra néztem körbe, hogy velem együtt mindenki hempereg a fűben. Alig ettem, mégis úgy éreztem magam, mint aki betolt egy töltött lovat egy kád rizzsel. Heverésztünk 3/4 órát a napon, miközben hol egymást, hol saját magunkat savazva folytattuk a röhörészést, aztán szedelőcködni kezdtünk és elgurultunk a visszafordító pontot jelentő Maslenica hídig. Sajnos a Bungee Jumpingos srácok az aznapi szeles(ebb) idő miatt nem voltak kint, pedig elhatároztam, hogy leugrom, már úgy is régóta ki akartam próbálni, víz felett meg mi bajom lehet, maximum lefejelek pár tengeri sünt.

De ez legalább egy újabb frankó ürügy, hogy visszatérjek.

A visszafelé út is olyan volt, amilyen a nagy könyvben meg van írva.
Mint a palacsinta, vagy Anya rántott husija. Bármikor, bármennyit, bármennyiszer. 

Volt olyan 7-800 méteres szakasz, ami annyira jó volt, hogy ide-oda keringtünk rajta mint az a bizonyos gólyaf. a levegőben. Ott készültek is rólunk fotók azok által, akik inkább szusszantak egyet ez idő alatt. Suhantunk a hegyek és a tenger között, mintha madzagon húztak volna minket, gyönyörű íveken, ha becsukom a szemem szinte látok minden részletet magam előtt és újra érzem, ahogy szaporábban veszem a levegőt és nem tudom hogy sikítsak vagy csak kiabáljak örömömben. Tele volt olyan nyújtott kanyarokkal az etap, ahol folyamatos gázon, finoman dinamikus tempóban lehetett megszakítás nélkül motorozni és ez egyszerűen zseniális élmény.

A hotelbe megérkezvén lepakoltuk, megsimogattuk a jószágokat, gondosan bezipzároztuk a zsebünkbe a slusszkulcsot és még mielőtt lemálháztunk volna, betoltunk fejenként egy korty szíverősítőt. Körbenéztem a társaságon és még mindig azt éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Sok benzinvérű, adrenalinfüggő, megfertőzött felnőtt gyerekkel voltam körbevéve, akik úgy örültek az élményeknek, mint Ödönke az első biciklijének. Velem az élen természetesen. Képtelen voltam bőrt húzni a fogamra, 

Hogy a hagyományt megtartsuk, motoros gúnyában ahogy voltunk, behaladtunk az étterembe és kikértük már szokásosnak mondható Karlovackot.. Van abban valami földön túli, mikor a letörölhetetlen vigyorral a fejeden fogod a hideg söröd egy kellemes társaságban és egymás szavába vágva mesélitek az élményeket. Hogy melyik kanyarban hogy döntöttél, mikor húztad a gázt, hogy feküdtél rá az ívre..
És közben ugyan azok a laposan kúszó fények sárgállottak mindenhol a parton, amit reggel is úgy szerettem. Mintha bekeretezte volna ezt a csodálatos napot.

Sokáig maradtunk lent, miután a hotel étterméből kitessékeltek minket, átmentünk a szomszédos kocsmába pár zárókörre, de a sztorik még ott sem fogytak el.

Másnap reggel csak az tartotta bennem a lelket, hogy messze vagyunk még a hazától, tehát jó sokat lehet motorozni, mielőtt kezdődik egy újabb dolgos hét. Senj-ig az előző napi útvonalon haladtunk, ott elbúcsúztunk a tengertől és a hegyek felé vettük az irányt. Igazi szerpentines, hajtű kanyaros, hegyoldalban vezető úton indultunk felfelé, szinte érezni lehetett minden fordulónál, ahogy hűl a levegő fokról-fokra, de szerencsére sem eső sem igazán hideg nem lepett meg minket. Az autópályára felhajtva aztán tisztelettel megkértem túravezetőnket, hogy had élvezzem ki egy picit a magyar határhoz közeledvén majd a hosszú, elnyújtott kanyarokkal teli szakaszt és had szaladjak egy kicsit előre.. Az említett rész előtt aztán félrehúzódva egy karjelzéssel üzente : "mmmmmehetsz".. Ráhasaltam a motorra és megcsavartam a fülét, ahogy Zé azt szinte már kívánta. Két másik csapattárs, András és Laci is velem tartottak. Hárman eresztettük el a lovakat egymás mögött kellő távolságra lemaradva, a végig üres belső sávban. Egy kis vadászvágta nekik is jár....
Írnám, hogy mennyire #@¤!>?& jó volt, de az sem fejezné ki eléggé, milyen tökéletes befejezése volt a nagy túrának ez az igazán tempós 30-40 km. A határ túloldalán aztán bevártuk egymást, visszagurultunk a kiindulási pontra, Nagykanizsára az István fogadóba, ahol ettünk egy forró gulyást és ki-ki lábon avagy tréleren hazagurult.
Ezek után még mindig volt bennem annyi mehetnék, hogy a hazamotorozást választottam. Peti és Feri is így tett, így amíg lehetett, kísértük egymást. Otthon aztán lerogytam a kanapéra és fáradt testtel, ellenben öblítő illatú lélekkel csak néztem magam elé.

Ezúton szeretném megköszönni a szervezőknek az egész eseményt, Petinek a tökéletes túravezetést és a társaimnak a zseniális hangulatot.

Azt hiszem ez a történet nekem már csak "A" 8-as marad...

(A vasárnapi szakasz, oda- iránya, visszafelé értelem szerűen ugyan ezen a vonalon jöttünk)

(A hazaút térképe)